Vitás helyzetek

Miként bántjuk meg a szeretteinket a vita hevében?

A legjobb kapcsolatokban is előfordulhatnak nézeteltérések. Hát még a nem legjobbakban. Ám gyakran nem a vitát kirobbantó probléma a probléma, hanem sokkal inkább a körítés, a körülmény, ahogy az egész elkezdődik és bonyolódik. Kicsúszik a kezünkből a helyzet, mint egy frissen fogott nyálkás és sikamlós hal.

A napokban tanulságos családi kalandban volt részem. Valamin felkaptam a vizet otthon, és hirtelen felindulásból tettem egy általánosító megjegyzést, amellyel sikerült a páromat jól megbántanom. Én akartam hangot adni a sértődöttségemnek, aztán végül én lettem, aki megbántotta a másikat. Mondhatom, ez jól sült el. Viszont rengeteg elgondolkodtató részletet hozott magával.

Ne általánosítsunk. Amikor kifakadunk, könnyen megeshet, hogy nem az adott szituációba kötünk bele, hanem csak úgy általánosságban a másikba. A mindig, folyton, állandóan és hasonló szavak nem a jelenben történtekre utalnak, hanem a mindenkorra. Ez nem stimmel. Most van bajunk vagy máskor volt? Ja, hogy máskor is volt, de most telt be a pohár? Sajnálatos, de ettől még nem biztos, hogy a másik értelmezni tudja a helyzetet. Főleg, ha az érzékenysége jelentősen eltér a miénktől, és azt sem vette észre, hogy a lelkünkbe gázolt, tehát az sem tudatosult benne, hogy valamit rosszul csinált. Erre váratlanul kap egy verbális beöntést és nem érti az egészet. Ha már nekiesünk, legyünk konkrétak és koncentráljunk a mostra.

Jobb megbeszélni, mint dühöngeni. Akár magunkban forrongunk, akár kiadjuk a mérgünket, nem sokat ér. Maradhatunk a klasszikus módszereknél, leüvölthetjük a fejét vagy szigorú képpel, összeszorított szájjal teszünk-veszünk, amíg ez feltűnik neki és megkérdi: "Mi a baj?". Mi pedig rávágjuk az előre bekészített rövid tőmondatunkat, hogy: "Semmi.". Ebben benne van, hogy van valami, de nincs benne, hogy mi az. Szándékosan persze, hiszen magától is rájöhetne, hogy mi a gond. Ez játszmázás és nem egyenrangú felek kommunikációja. Akkor van itt a leginkább az ideje az erőszakmentes kommunikációnak, amikor a legnehezebb használni. Odavetett vádaskodó félmondat helyett elmondhatjuk, hogy érzünk, mi esett rosszul, megbántott, amit tett, és talán másképp kellett volna, de mindezt kulturáltan.

Ár-érték arány. Vagyis mennyit ér egy csendszünet? Általában a viták nagy része apróságokon robban ki. A párunk elfelejt valamit, figyelmetlen, modortalan, mi mégis olyan vehemensen rontunk rá, mintha a tudtunk nélkül eladta volna a házat a fejünk felől. Mérlegeljünk. Valóban ér annyit egy apróság, hogy patáliát csapjunk, napokig ne beszéljünk, besértődjünk? Ha igen, akkor rajta, vitatkozzunk. De ha nem, akkor keressünk csendesebb megoldást a rendezésre. Igaz, olykor nyomatékot kell adnunk a szituációnak. Már a sokadik hasonló apróságot mulasztotta el a társunk. Eddig finoman tettük szóvá minden alkalommal, és ő ígéretet tett, hogy ez nem fordul elő többet. Aztán valahogy mégis. Ha úgy véljük, fel kell emelni a hangunkat, hát tegyük meg. De előtte jól fontoljuk meg kifizetődő-e, megéri-e?

Jogos a felháborodásunk? A legtöbb kapcsolatban a felek megosztják egymás között a különböző teendőket. Ki ebben jó, ki abban, ki ezt csinálja, ki azt. Ez a pénzkeresettől, a házimunkán át, a gyermekkel való foglalkozásig számtalan dolgot magába foglal. Ha a feladatok tiszták, a feladatkörök egyértelműen felosztottak, akkor ebből nincs vita. Ugyanez igaz arra is, hogy mennyire behatóan ismerik egymás erősségeit, gyengéit, a személyiségükből eredő előnyöket és hátrányokat. Ha mindez világos számukra, sőt, ha beszélgettek is ilyen mély témákról, akkor egy-egy kényes vitás kérdés felbukkanásakor az is felmerül, jogosan méltatlankodunk-e. Hiszen a mi beleegyezésünkkel zajlanak a dolgok, ismerjük a másikat, mint a rossz pénzt, akkor mi a baj? Talán az, hogy frissíteni kell a szerepeket, a megállapodásokat vagy egyszerűen csak az ismereteinket kettőnkről.

Valódi elfogadás és szeretet. Amikor közelről ismerünk valakit, akkor bizony a hiányosságai tekintetében is tájékozottak vagyunk. Megeshet, hogy egy kirohanásunk alkalmával némi személyeskedés is terítékre kerül vagy épp egy gyengébb tulajdonságába kötünk bele. Érthető, ha bántani akarunk valakit, akkor ott kell ütnünk, ahol igazán fáj. De ez nem tisztességes a párunkkal szemben. Ő megbízott bennünk, felfedte magát, vállalva minden esendőségét is előttünk. Mi pedig visszaélünk ezzel. Ha tényleg elfogadjuk és szeretjük, akkor nem használhatjuk fel ellene a hiányosságait és nem is hegyezhetjük ki a vitát azokra. Hiszen ezért vagyunk együtt, mert elfogadtuk őt, úgy, ahogy van. Akkor mit háborgunk rajta?

Ezernyi módon vághatunk bele egy vitába és biztosan elérjük vele a célunkat, feldühítjük vele a másikat. Két dühös és sértett ember azonban, a megbékélés helyett könnyebben választja a neheztelést és a haragot. Talán az első, amit elrontunk ilyenkor, hogy vitát szítunk, és nem beszélgetést. Szándékosan bántani akarunk és nem megérteni. Mert magunkat is megbántva érezzük. Holott mindkét oldalról a megértés hiányzik. A helyzet és a másik megértése. Valakinek fel kell ismernie az ez irányú felelősségét a helyes megoldáshoz. Amint azt Fekete István mondta: "Tudom, hogy szamár vagy... megbántasz valakit, bár nem is akarod... visszavágsz, csak a visszavágás kedvéért... "Szellemes" vagy, és ha valaki visszaszellemeskedik, halálosan megsértődsz. Kapsz esetleg egy pofont, és rettenetesen igazságtalannak érzed - mint ahogy minden pofon igazságtalan -, de arra nem gondolsz, hogy ennek a pofonnak a szülőanyja a te kedélyes szellemességed volt."

Ha tetszett ez a poszt, akkor legyél kevésbé bántó a nézeteltérések során.
Fotó: cookie_studio, freepik