Szeretlek, de...

Miért kötjük feltételekhez a szeretetet a párkapcsolatunkban?

"A feltétel nélküli szeretet felszabadító. Felszabadítja a szeretett személyt arra, hogy valódi és hiteles legyen. A feltételes szeretet viszont az állandó alkalmazkodás kényszerpályájára szorítja a szeretett személyt." (John Powell)

Két ember szerelmes lesz egymásba, jönnek a mézes hetek, hónapok, és minden jó úgy, ahogy van. Aztán mindez lecseng, és elkezdünk agyalni azon, hogy valami nem stimmel. Elkezdünk azon morfondírozni, hogy mi a hiba a párunkban, miben kellene megváltoznia. Amint ez felszínre kerül, abban a pillanatban feltételekhez kezdjük kötni a szeretetünket. És valahogy már nem is tűnik annyira mennyeinek a párkapcsolatunk.

A különbségek. Rendszeresen előfordul, hogy homlokegyenesen eltérő emberek alkotnak egy párt. Ég és föld köztük a különbség, mégis a másik kikötőjébe sodródik romantikus csónakjuk. Nincsenek könnyű helyzetben, mert eleinte épp a különbségek oly vonzók, majd pedig ezek lesznek a nagy taszítók. Tetszik, hogy más, aztán idegesít, mert más. De ne legyen illúziónk, ha sok a hasonlóság kettőnkben, akkor is szembesülhetünk párkapcsolati nehézségekkel. Ennek oka a két önálló személyiség, önálló akarattal, saját elképzelésekkel, vágyakkal, céllal. És mivel ő nem mi vagyunk, egy rakás dolgot meg kell tanulnunk a közös életvitel végett.

Nem ismerjük egymást. Manapság sok időt töltünk távol az otthonunktól, mondjuk munkával. Talán a kedvesünkkel is alig találkozunk. Enélkül nem edzhetjük a kapcsolatunkat. Amint nem fejlődnek az izmaink sem, ha nem találkoznak súlyzókkal, úgy egy kapcsolat sem halad semerre valódi érintkezés nélkül. Évek telhetnek el, és nem frissül az egymásról alkotott képük. Csak a valamikor megismert embert ismerjük, a mostanit nem. Azért valami oknál fogva huzamosabb időt töltünk közösen, - mint a tavaszi karantén alatt, - és jogosan jön a felismerés: ki ez az ember?

A kommunikáció hiánya. Jellemzően keveset beszélgetünk. De nézzük meg, hogy beszéljük meg a problémáinkat? Morgunk, vádolunk, ripakodunk, támadunk, mert az igazunkat védjük és a helyesnek, üdvözítőnek vélt megoldásainkat. Úgy gondoljuk ismerjük már annyi ideje egymást, hogy a másiknak tudnia kéne, hogy ezt vagy azt nem szeretjük, és nem kéne csinálnia. Például, ha este hivatalosak vagyunk egy vacsorára, készüljön el időben, mert utálunk késni. Szívesebben játsszuk a sértődöttet emiatt, mint nyugodt hangvétellel megtárgyaljuk. Ha csendesebb párunk van, ő nem is szól vissza. Tűr, magában őrlődik, aztán egyszer csak, több évnyi házasság után, leszalad egy pizzáért és elfelejt visszajönni.

A tisztelt elmaradása. A rózsaszín ködfelhő feloszlását követően, csökkenhet a megbecsülés is a kapcsolatban. Rájövök, hogy tulajdonképpen nem vagyunk egyenrangúak. A másik vagy felettem, vagy alattam áll. Ha felettem, akkor az önbecsülésem csorbát szenvedhet. Ha alattam, akkor lekezelővé válhatok. Ebben mérvadó lehet az iskolázottság, illetve a kereset mértéke. Aki feljebb van, az dominálhat és ezzel sérül a kiegyensúlyozottság mérlege. Régen rossz, ha egy diploma megléte dönt arról, hogy valakivel jól érzem-e magam. Emberi oldalról az sem értékmérő, hogy mennyi pénzt hoz haza, vagy éppen mi a munkája. Ezek fontos tényezők, de nem állhatnának az őszinte szeretet útjába.

Elvárások tengere. A felsoroltak csak néhány indok arra, ami miatt távolodunk egymástól, és ez előhozza belőlünk, hogy feltételeket támasszunk a szeretet kapcsán. Úgy kezeljük, mint egy munkaköri leírást. A másiknak az a dolga, hogy szeressen, és megfeleljen az elvárásainknak. Akkor mi méltónak találjuk a szeretetre, és szeretni fogjuk. Sokkal könnyebb kritériumokat támasztani, mint dolgozni egy egységes és kétoldalú párkapcsolaton. Arról nem is szólva, hogy mi már elég ideje türelmesek és elfogadók vagyunk a rigolyáival, a különcségeivel szemben, ideje neki is változnia és tenni valamit kettőnkért. Nagy valószínűséggel ezek a gondolatok megfordulnak fejekben, és ez éppen elég, hogy a másik iránti hozzáállásban megmutatkozzanak.

Ez nem szeretet. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy bennünk van tolerancia, de amint feltételeket szabunk a szeretetünknek ez nyíltan álságossá válik. Egyfajta önigazoló menekülő útvonalat nyitunk meg. A valódi elfogadás nem attól függ, mit tesz az illető, csakis a mi elkötelezettségünktől. Ha megbánt, ha összeveszünk, ha nem értünk egyet, attól még szeretjük egymást. Mert így döntöttünk. Sokkal egyszerűbb bármilyen gonddal megbirkózni, ha a megfelelő alap, a szeretet megvan. És szinte lehetetlen a bajokat orvosolni azokban a kapcsolatokban, ahol ez hiányzik. Mert a feltétel nélküli szeretet megléte azt súgja belül, hogy kell lennie megoldásnak, hiszen fontosak vagyunk egymásnak. A hiánya pedig azt, ha nem megy úgy, ahogy nekem jó, akkor menjen mindenki a maga útján tovább. Az egyik mentalitás értékeli a kapcsolatot, a másik használja, amíg számára értékes a kapcsolat.

Nincs nyomós érv arra, hogy feltételekhez kössük a szeretetünket. Amint ez felbukkan megkérdőjeleződik a kapcsolat őszintesége és létjogosultsága. Természetesen minden kapcsolatban vannak nehézségek, de ezek terhének a felelősségét nem helyezhetjük rá a párunkra teljes egészében. Közös erővel gyűrhetjük le, ahol kétség nem férhet a választottunk iránti érzelmeinkhez. Akár Alyson Noel szavait is tolmácsolhatjuk a kedvesünknek: "Amit irántad érzek, az feltétel nélküli. Nem ítéllek el. Nem veszítem el a türelmemet. Nem büntetlek meg. Csak szeretlek. Ennyi az egész. Világos és egyszerű."

Ha tetszett ez a poszt, akkor kövesd az új bejegyzéseket itt az oldalon vagy a Facebook-on.
Fotó: Andrea Piacquadio, Pexels