Segíthetek?

4 pontban a túlzott segítőkészség ártalmairól

"Van, hogy a segítő valóban segít, és van, hogy léte rászorulót teremt."
(Tisch Ferenc)

Segíteni jó dolog. Halljuk ezt kicsi korunk óta. És aztán magunk is megtapasztaljuk, hogy néha bizony jó, ha az ember nincs egyedül és kap támogatást. Az pedig kifejezettem nagyszerű érzés, ha mi magunk is segíthetünk valakinek. De amennyire fontos része életünknek mások felkarolása, olyan kényes téma is. Hiába a segítő szándék, ha nem kellő érzékenységgel és tapintattal állunk hozzá. Ha a segíteni akarás mögött csak a lényeg veszik el, maga az ember. Például az alábbiak végett.

Mindig mindenkinek. Körültekintőnek kell lennünk és nem szabad buzgómócsing módon mindenbe beleavatkoznunk. Az ember fejlődéséhez minden korban hozzá tartozik, hogy az épp hozzá illő gondokkal megbirkózzon. Ez a növekedésünk feltétele. Amikor elvesszük másoktól a problémáik felett aratott személyes győzelmet, akkor a felnövésükben akadályozzuk meg őket. Nem kell minden csip-csup ügyben a másik segítségére rohannunk. Hagyjunk teret az embereknek, engedjük önállónak lenni őket. Braskó Csaba ezt találóan megfogalmazta; "Ha kérés nélkül akarsz valakinek segíteni, akkor nem tiszteled az illetőt. A kéretlen segítség az egyik legdestruktívabb dolog, ami csak történhet egy kapcsolatban. A nem kívánt segítéssel csak azt üzened az illetőnek: Nem tartalak téged felnőttnek, nem tartalak olyannak, aki egyedül boldogul. Szerintem nemhogy nem vagy képes megoldani a problémáidat, de még arra sem vagy képes, hogy felismerd őket."

Nekünk fontos vagy neki? Fejedelmi érzés, amikor segítő kezet nyújthatunk. Ám ez az érzés, azaz önmagunk fontossága, sosem lehet előbbre való embertársaink érdekénél. Csupán önmagáért ezért a jó érzésért vagy saját magunkért ne segítsünk. Csak azért, hogy megmutassuk, ezt is meg tudjuk csinálni, ebben is fel tudunk karolni valakit, ne tegyünk. Ez ugyanis csak rólunk szól és nem a másikról. Gondoljuk végig, valóban jobban jár velünk az illető? Miattuk vagy miattunk tesszük? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását követően lépjünk a tettek mezejére. Vagy ne. A kapcsolataink és a másik ember tiszteletben tartása alapvető feltétele a jóakarat megfelelő érvényesülésének.

Meddig mehetünk el? Hol van a határ az egészséges felkarolás esetén. Talán ismerünk olyan embereket, akik szinte rátelepednek az emberre. Végtelen kényelmetlen, amikor minden lépésünk nyomon van követve. Amikor mindenre kaphatunk egy fantasztikus megoldást, amikor mindent jobban tudnak nálunk. Vagy amikor az illető állandóan a nyakunkon lóg. Ez nem segítség, ez tolakodás, sőt már inkább zaklatás. Egyáltalán nem esik jól annak, aki megszenvedi ezt a rámenős módszert. Tartsunk kellő távolságot, és sok esetben hagyjuk, hogy kérjék tőlünk a támogatást. Ha nem gyakran, nem mindenben és nem mindig ugyanattól a személytől kérünk szívességet, akkor ez nem ciki. Nyugodt szívvel tesszük meg, mert tudjuk, ma nekünk tesznek szívességet, holnap mi teszünk majd valakinek.

Adni és kapni. Amennyiben a segítőkészség teljesen egyoldalú, akkor valami nagyon nem stimmel. El tudjuk fogadni, ha nekünk segítenek? Vagy azt, ha elutasítják a segítő kezünket? Ez sokat elárul rólunk. Megmutatja, hogy önnön hiányosságainkat, önbizalom hiányunkat, céltalanságunkat forgatjuk bele abba a tevékenységbe, hogy mások életével lényegesen többet törődünk, mint a magunkéval. A túlzó gondoskodás egyik kiváltó oka, ha fiatal éveinkben mindig a háttérbe kellett szorítanunk a saját igényeinket. Meglehet a szüleink azt sulykolták belénk, hogy mindenki előbbre való nálunk, és csak várjunk a sorunkra. És talán szinte sosem kerültünk sorra. Ez esetben az munkál bennünk, hogy ha elég embernek segítünk, akkor egyszer talán a mi elnyomott vágyaink is kielégítésre kerülnek. Ezért fáj az elutasítás, ezért nem fogadjuk el a környezetünk segítségét. Belső késztetésként éljük meg támogató cselekedeteinket. Nekünk muszáj segítenünk, csak így vagyunk jók, csak így juthatunk majd el valamikor a sor elejére. Figyeljünk a kölcsönösségre, ne csak adjunk, kapjunk is.

A támaszra szükség van. Ahogy az elesettek felkarolására is. Egymás segítése egy fontos alapelv az emberiség történelmében. Albert Schweitzer monda; "Minden szellemi és intellektuális dolog fölött, a filozófia és a teológia fölött áll az ember segítőkészsége a másik ember iránt, és az a feladat, hogy az ember az embernek testvére legyen." Ám azt meg kell tanulnunk, mikor kell hagyni a másikat, hogy önállóan oldja meg a problémáját, és mikor kell közbelépnünk, felajánlanunk a patronálásunkat. Közösen megalkotni egy egészséges segítőkész mentalitást, amelyet átültetve a gyakorlatba, fel is nőhetünk és társakra is lelhetünk, ha arra van szükségünk.

Ha segített ez a poszt egy kicsit tájékozottabbnak lenned, akkor csatlakozz az oldal követőihez, hogy elsőként értesülj a hasonló cikkekről.