Sántító összkép

Amikor a magunkról sugárzott kép eltér a valóságtól

"Minden virág elmond valamit a földről, mely őt növekedéshez segítette, s a fényről, mit beleszőtt önmagába. Ugyanígy vallanak tetteink is magunkról." (Szent-Gály Kata)

Igyekszünk a külvilág felé a legjobb arcunkat mutatni. Mennyire van összhangban ez a kép a valósággal? Olykor minél feljebb jutunk, annál nagyobb a szakadék. Annál inkább játsszuk az érinthetetlent, a megközelíthetetlent, azt a bizonyos nagy arcot, a szaktekintélyt. Miként jelenik ez meg a gyakorlatban és milyen veszélyeket rejt?

Az ígéret és a realitás. Most, hogy a kislányunk úszni tanul, érdekes viszonyulást tapasztalunk az oktatás kapcsán. Furcsa, hogy a beígért létszám duplájával működik a csoport, ahelyett, hogy több csoportra osztanák a gyerekeket. Furcsa, hogy a fizetési határidők tekintetében természetesnek veszik, hogy az újonc szülőknek is tudniuk kéne a szokásokat. Aztán ha javasoljuk, hogy akkor utalunk, azt nem lehet. Mintha valami föld alatti, illegális mozgalom lenne. Furcsa, hogy a munkanapnak minősített szombaton is automatikusan megtartják az órát, arra egy percig sem gondolva, hogy egy 45 perces foglalkozás nem feltétlenül van arányban egy egész napos iskolai hiányzással. Persze ez egy fakultatív oktatás, de azért mégis sokat elárul arról a szakmai arroganciáról, amely körülöleli a szolgáltatást, a szolgáltatót. Bármilyen jók lehetünk a szakmánkban, nem gondolom, hogy ez jogos.

Választott hozzáállás. Az említett viselkedések, mind tudatos döntések eredményei. A tájékoztatás hiánya, a rugalmatlanság, a nem átláthatóság, olyan tulajdonságok, amelyekről mi magunk rendelkezünk. Ha ezzel akarunk korlátokat szabni, azzal a saját korlátoltságunknak is megágyazunk. Ettől még kiváló szakemberek leszünk és maradunk, ám emberi megítélésünket ezek nagyban befolyásolják. Amikor nem tekintjük partnernek a kuncsaftot, az olyan, mintha beülnénk egy sportkocsiba és tövig nyomnánk a gázt. Nem csodálkozhatunk azon, ha a családi egyterűekkel nem tudnak lépést tartani velünk. Egy gyors autóval lehet lassan is menni, figyelembe véve, a követőink lehetőségeit, de fordítva ez nem igazán működik. Az alázat megléte azt mutatja, hogy a többieket is emberszámba vesszük, ami megnöveli irántunk a bizalmat. Nem szakmai, hanem emberi oldalról. Kis figyelem, kedvesség, flexibilitás, korrektség és a hírnevünk mellett a valós tekintélyünk is szárba szökken.

Külső befolyásolás. És mi van akkor, ha kiderülnek dolgok? Néha túl sokat tudni sem feltétlenül jó. Erre építenek a közéleti személyiségek ellen irányuló lejárató kampányok. Esetenként bőven elég bizalmatlanságot ébreszteni ahhoz, hogy lemondásra késztessünk valakit, hát még, ha bizonyítást is nyer a leleplezés. Amint veszítünk a hitelességünkből, csökken a hatékonyságunk is. Mert megváltozik a megítélésünk. Erős a késztetés, hogy nézzünk erre egy jellemző és aktuális politikai vagy közéleti példát, de mivel eddig sem volt témája ennek a blognak a politizálás, ezért kicsit más felé nézelődöm. A napokban futottam bele abba a fejtegetésbe, hogy vajon Bruce Willis filmjeinek minősége miért silányodott le annyira. Futószalagon ontja magából a filmeket, de a színvonaluk csapnivaló. Odáig süllyedt szegény, hogy idén külön Arany málna-kategóriát szentelnek a filmjeinek. A cikkben azt ecsetelték, hogy ez nem a lustaságából és trehányságból fakad, hanem az egyre elhatalmasodó időskori demenciájából. Ez rögvest árnyalja a róla alkotott képet. A valamikori világsztár és idol iránt, aki az utóbbi időkben nevetség és gúny tárgya volt az igénytelen pénzéhségével, hirtelen sajnálat ébred bennünk. Vajon ő maga erőlteti ezt vagy mások kényszerítik rá? Egy beteg ember iránt inkább részvétet érzünk, mint nevetségessé tegyük. Egyenlőre kezeljük fenntartással a témát, bár nem zörög a haraszt, mondják. Mindenesetre ékes példája ez annak, miként változik meg a képünk valakiről, akiről kiderül valami különleges információ.

Ha nem látnak, akkor is. Nem kell ennyire messzire mennünk. Vezetőként, szolgáltatóként, meghatározó személyiségként, éppen elég, ha a viselkedésünkről, az életmódunkról, az életstílusunkról derül ki valami, ami nem egyezik az általunk kialakított képpel, az állítólagos filozófiánkkal. Rögvest veszítünk a pozitív megítélésünkből és a tekintélyünkből. Hallgatunk a modern idők szavára és teljesen PC-k vagyunk, kiállunk a #metoo mozgalom mellett. De ha a magánszféránkban nem tiszteljük a nőket, nehéz lesz eladni, hogy az általunk vezetett cég megteszi. Ha rasszista megjegyzéseket teszünk, nehéz elhinni, hogy nem ez érvényesül a munkakörnyezetünkben. Hitelesek vagyunk-e akkor is, ha nem vagyunk szem előtt? Összhang a külső és belső kép között, és értelmet nyer az átláthatóság és a viselkedésünk nem színielőadás, hanem az őszinte realitás.

Jó, ha sikeresek vagyunk, ismertek, elismertek. De ne éljünk vissza ezzel. Mert ugyan magas lóról nagyszerűen lehet dirigálni, irányítani, távlatot mutatni, de eljöhet a pillanat, amikor a professzionalizmusunk már nem elég. Amikor a bennünk élő emberre van szükség. Akkor derül ki, hogy amennyire kihasználtuk az embereket, úgy használtak ki ők is minket. Mi lubickoltunk a népszerűségben, a szakmai hírnévben, ők pedig figyeltek, tanultak, felhasználtak a karrierjükben, de emberként valójában nem értékeltek. Legyünk hitelesek, méltányoljuk őket ma, és sosem hagynak cserben. Amint erre Mark Twain is emlékeztet: "A jó modorhoz hozzátartozik, hogy eltitkoljuk, milyen sokat gondolunk magunkról, és milyen keveset a többiekről."

Ha tetszett ez a poszt, akkor kövesd az oldalt a friss bejegyzésekért.
Fotók: lookstudio, artursafronovvvv, freepik