Rózsaszínre festett múlt

Miért szépülnek meg az emlékeink?

Előfordul, hogy elönt a nosztalgia, mint a medréből kilépő Tisza az árterét. Feljönnek a régmúlt emlékei, amelyekről kellemes érzésekkel mesélünk. Még akkor is, ha a megélésükkor nem feltétlenül tartoztak az örömteli és boldog élményeink közé. Mi történik a múltunkkal? Miért látjuk szebbnek ma, mint akkor?

Változunk. A klasszikus mondás szerint, az energia nem vész el csak átalakul. Ahogy az emlékeink is átértékelődnek. Az évek múlásával rengeteget változunk. Ami korábban fontos volt, ma egyáltalán nem számít. Ha csupán a különböző életszakaszokra tekintünk, máris szembeötlő a változás. Egyedülállóként más prioritásaink vannak, mint párkapcsolatban élőként vagy házasként. Család alapítást követően is máshova helyeződik a fókuszunk. És ez csak egy tényező az életünkben. Rajta kívül még számtalan minden befolyásol, a karrierutunktól kezdve az egészségi állapotunkon át a kapcsolatainkig. Behatások ezreivel találkozunk, amelyek mindegyike hat ránk. Egyeseket befogadunk, a személyiségünk részévé teszünk, másokat pedig elutasítunk. Mindkét verzió formál. A komplex és gazdag impulzus tenger aztán megteszi a magáét, és jelentős változásokat generál bennünk, amelynek része, hogy bizonyos régiségeket más színben látunk.

Újabb élményekkel gyarapodunk. Hangsúlyos, pillanatnyi megélésekkel. A változásunk része az is, hogy a jelenben megtapasztalunk új dolgokat. Sok friss történés, kaland, kapcsolat, amely erősen magával ragad, és vonzóbbnak hat a régieknél. Idézzük fel egy utóbbi olyan programunkat, amely feltöltött, felpörgetett. Biztosan emlékszünk milyen nagy intenzitású izgatottságot okozott, akár napokig. Aztán lecsengett a sztori és az erős érzelmi töltet elfogyatkozott. Mígnem visszakerültünk a hagyományos kerékvágásba. Találkozunk eseményekkel, emberekkel és a segítségükkel az ismeretlen felé fordulunk. Az eddigitől eltérő hobbit, kedvtelést, életmódot ismerünk meg. Kóstolgatunk, ízlelgetünk és élvezzük a változatosságot. Annyira, hogy esetleg megtalálhatjuk azon újdonságokat, amelyek elcsavarják a fejünket és betöltik az életünket.

Tompulnak az emlékek. Nem káptalan a fejünk. Nem azért, mert olyanok lennénk, mint egy merevlemez és addig tároljuk az adatokat amíg meg nem telünk. Hanem azért, mert azokat az információkat, amelyekre nincs szükségünk, jó mélyre eltemetjük. Talán sosem hozakodunk vele újra elő. Megmaradnak lényeges ingerek, behatások, momentumok, de a feleslegtől megszabadulunk. És ez igaz az emlékek okozta érzelmi kötődéshez is. Mindig lesz néhány, amely elég meghatározó, mélyenszántó és személyes, és örökké elkísér minket. De mintha a negatív élményeknek is elveszne az éle. Kivéve persze, ha szándékosan életben tartjuk, és a gyűlöletünkkel vagy bosszúszomjunkkal tápláljuk a kellemetlen affért. Évek hosszú távlatából képesek vagyunk a rossz mozzanatokat is joviális hangulatban felidézni. Csak a szépre emlékezni, a megtörténteket átszínezni, nosztalgiával elmesélni. Csendesen, békével gondolni arra, ami akkor volt.

Eltávolodunk, elengedünk. Ha megtaláljuk a helyünket a mostban, akkor a jó érzések másként láttatják a korábbi élményeinket is. Nem csak az idő adta távolságból szemlélődünk, hanem a megszerzett tapasztalatokkal bölcsebben és a jelen adta boldogságtól kiegyensúlyozottabban. El tudjuk engedi, ami anno fájt és bántott. Lehet, utólagosan az értelmét is látjuk, de lehet, hogy egyszerűen csak túl vagyunk rajta. A múlt szemébe tudunk nézni anélkül, hogy a sebeinket tépnénk fel. A heg ugyan emlékeztet arra, kik voltunk, de már teljesen begyógyult. Kellett, hogy úgy legyen ahogy, kellett, hogy keresztül vergődjünk rajta és kell a belőle fakadó tanulság. Éretten, megnyugodva, elengedve mehetünk tovább és élhetjük az életünket. Szabadon, a régmúlt rabigáját ledobva, megszépítve emlékezünk.

Emlékezni jó. Főleg, ha értékeljük, mennyire sok mindent élhettünk meg. És ez a sok megélés, mind a részünk. Segített abban, hogy azok legyünk, akik ma vagyunk. Nélkülük egészen máshol lennénk, egészen mások lennénk. A jóra és a rosszra egyaránt szükségünk van. És ha olykor szebbnek látjuk a történteket, az azt jelenti, hogy találtunk benne valami jót a magunk számára. Az emlékeink a mieink. Úgy idézhetjük fel őket, ahogy nekünk tetszik. Nemere István találóan fogalmaz a témáról: "Az emlékeink mi magunk vagyunk... aki nem képes emlékezni, emlékeit megőrizni, az megnyomorodott lélek, szerencsétlen. Aki érzelmek nélkül él át mindent, a végén belül üres marad. Az emlékeink elkísérnek bennünket egész életünkben, részünkké válnak, belénk vésődnek, megkövülnek, szilárdak, súlyosak lesznek."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor emlékezz rá jó szívvel.
Fotók: wayhomestudio ,freepic.diller, freepik