Rögzült vagy fejlődő szemléletmód

Sikereink legnagyobb gátja az, ahogy a világot szemléljük

"Nem maguk a tapasztalatok azok, amiktől bölcsek leszünk, hanem a megtapasztalt eseményekre adott reakcióinktól leszünk bölcsek; és ezek segítenek egésszé válni, hozzák meg a bölcsességet és önazonosságot."
(Jane Fonda)

A siker képletéhez sokan sok mindent hozzátettek már, vagy épp elvettek belőle. Gyakran nagyon egyszerű tevékenységek és szokások visznek előre minket. Ám hiába rendelkezünk ezek ismeretével, az alkalmazásukkal hadilábon állunk. Ugyanis minden sikerreceptet felülír a beállítódásunk, amely alapból meghatározza, mennyire vagyunk és leszünk fogékonyak az eredményességre.

Tapasztaltuk már magunkon vagy épp másokon, hogy idővel csökken az érdeklődésük, nyitottságuk? Elfáradunk, hogy már megint valami újat kell elsajátítanunk, ellustulunk és elkényelmesedünk, vagy épp úgy gondoljuk okultunk mi már eleget, térüljön meg az a tudás, nincs szükségünk többre. Az ilyen vélekedések, nemcsak a korral alakulhatnak ki bennünk, hanem eleve meg is lehetnek a személyiségünkben. Ezzel óvatosnak kell lennünk, mert csak a nyitott elme juttat el minket a következő szintre. Hiszen az ember fejlődésre van kalibrálva. A folyamatos tanulás és új dolgok elsajátítása visz előre az utunkon. Eredményeink magva éppen ebben a gondolatban gyökerezik.

Carol S. Dweck pszichológiaprofesszor kutatásaiban hosszú ideje foglalkozik azzal, milyen sok múlik a szemléletünkön. Egy nagyszerű könyvet is írt a témában Szemléletváltás címen, akik szeretnének jobban belemélyedni a témába, azoknak bátran ajánlom. A megfigyelései szerint kétféle szemléletmód érvényesülhet bennünk. Az egyik a rögzült látásmód, amely szerint képességeink, intelligenciánk, tehetségünk, eredendően adott és állandó. Vagy rendelkezünk valamivel vagy nem, de meg nem szerezhetjük. Az élet megpróbáltatásaihoz is passzívabban áll hozzá ez a típus. A másik a fejlődő nézőpont, amely a tulajdonságainkat fejleszthetőnek véli, vagyis eszerint erőfeszítéssel és kemény munkával változtathatunk magunkon, és sikeresek lehetünk. Ez a típus aktívabban reagál a felmerülő problémákra. Előfordulhat, hogy egy azon ember bizonyos képességekről így, másokról pedig amúgy vélekedik. E két alapvető látásmód dönti el, hogyan tekintünk a felmerülő kihívásainkra, örömmel üdvözöljük őket, vagy elutasítjuk. És a válaszunk határozza meg, mire jutunk az életünkben. Fedezzük fel a különbségeket a két szemlélet között, miközben megnézzük, hogyan is gördít akadályt elénk a rögzült nézőpont.

Korlátozott teljesítmény. Legyen szó sportról vagy tanulmányokról, ahol a továbblépéshez önmagunk fejlesztésére van szükség, mindenhol hátrányos helyzetbe kerülünk. Ezért veszélyes már gyermekkorban a képességek túlzott dicsérete. Kialakítjuk a képességektől való függést a gyermekben, csak akkor fogadjuk el, ha képes teljesíteni, és ha nem akkor ő a totális kudarc. Holott ez nem igaz. Mert ha valamiben nem járunk sikerrel, az nem személyes életképtelenség, csak egy hiányzó tudás, amelyet még nem sajátítottunk el. Soha nem a tökéletesség a fő szempont, és a rögzült szemlélet sajnos ezt sugallja. Az erőfeszítést jutalmazva és türelmet, toleranciát mutatva, valamint feltétel nélküli szeretetet adva, megelőzhetjük ennek a korai kifejlődését.

Hibáztatás. Ha úgy véljük, velünk minden rendben van, és nem tévedhetünk, akkor valószínűleg ez a többiek sara. Ők a felelősek, ha valami balul üt ki. A rögzült szemléletmód nem teszi lehetővé a hibázás beismerését, mert az egyet jelent a saját képességeink ledegradálásával. Önbecsülésünk alapját képezi a gondolkodásmód, amivel hozzáállunk magunk és az élethelyzetek viszonyához. Ha a körülményeket tesszük felelőssé mindenért, ami velünk történik, akkor esélyünk sincs arra, hogy a tapasztalatinkból tanulságokat szűrjünk le, és azokat a jövőben a javunkra fordítsuk.

Nem változom. Nekem ez jár, én mindent megérdemlek. A rögzült szemléletű emberek inkább a világ hozzájuk való igazodását várják el semmint a saját formálódásukat. Szerintük ők eredendően tökéletesek, és a környezetüknek ezt el is kéne ismernie. Önmarcangoló belső gondolatuk az, hogy az élet nem méltányolja őket eléggé. Nekik több jár, jobb jár, de leginkább csak a szájuk jár, mert tenni, nem tesznek azért, hogy megmutassák, ők valóban többek és jobbak, mint mások.

Tökéletes élet. Önámítás és menekülés a nehézségek elől. Struccpolitika. Inkább a homokba dugom a fejem, és nem veszek róla tudomást, hátha megoldódik a dolog magától. A figyelmeztető jelek ellenére sem foglalkozom a vitás kérdésekkel, nem beszélem meg, nem teszek a erőfeszítéseket a megoldásukra, nem gondolom végig, mi lenne az előrevivő, mert félek attól, amivel szembesülnöm kell. A végén aztán azzal találom szembe magam, hogy összeomlott a hibátlannak hitt életem.

Király vagyok. Önzés, uralkodó szemlélet a vezetésben. Lee Iacocca legendás vezetőt már felhoztuk példaként korábban, aki szinte kiskirálynak érezte magát vezetőként. Jellemző a rögzült szemléletmóddal bíró vezetőkre, hogy külön kasztot alkotnak, és nem vegyülnek semmi szín alatt azokkal, akiket maguknál kevesebbre tartanak. Egyedül, magányosan, másoktól elzárkózva irányítanak. Csak nekik lehetnek jó ötleteik, akikről kiderül, hogy veszélyeztetik a pozícióját, azokat akár erőszakos módon is de eltávolít a környezetéből. Hosszútávon minden cég számára kényelmetlenné és vállalhatatlanná válik az ilyen vezető.

Önbecsülés nyirbáló. Erős kifejezésekkel bírál, frusztráló stílusban minősít és ez a legtöbb esetben félelmet, szorongást kelt. Az építőnek szánt kritika ebben a formában nem érhet célba. Az egyént teszi meg minden hiba céltáblájává és nem a csapatmunka hatékonyságát. Nehéz ilyen vezetővel együttműködni és rendszerint ez meg is viseli a körülötte lévők, a munkatársak lelkivilágát. Aki nem bírja a stílusát, az gyakran kilép, vagy ha elhiszi azt a tehetségtelenségére vonatkozó sok ledorongoló otrombaságot, akkor végleg fel is hagy a hivatásával. Katasztrofális károkat okozhat ez a szemlélet az emberek lelkületében.

Rugalmatlanság a párkapcsolatban. Egy kapcsolaton sem szabad dolgozni ezen meglátás szerint. Vagy eleve jó egy viszony vagy sem. Ha erőfeszítésbe kerül jobbítani, akkor már korántsem tökéletes, és nem illik bele a magunkban felállított hibátlan képbe. Rossz hír, hogy minden kapcsolat formálódik, és ha benne az egyik partner változásra képtelen, akkor nem tud felnőni a kötelék elmélyüléséhez. Ez szakításhoz vezet, melyért kizárólag a másik fél okolható. Legalábbis a rögzült gondolkodásmód szerint.

Ez csupán néhány példa, miben gátol minket ez a szemlélet. Gyakori, hogy egy védelmi mechanizmus részeként működik. Bármiben vagyunk sikertelenek, nem a miénk a felelősség, mert nem tehetünk róla, nem a mi kompetenciánk az adott terület. Azonban szerencsére szemléletünket is módosíthatjuk. Bár rögzült beállítódással ezt nehezebb, mégis, ha felismerjük a hátráltató tényezőt, tehetünk ellene. Leginkább úgy, ha nem a már meglévő képességeinkre koncentrálunk, hanem azokra, mint alapkövekre tekintünk, és tovább építkezünk rájuk. Fogékonyak maradunk az újra, és a tanulásra, gyakorlásra, mint jobbító eszközökre tekintünk. Balul sikerült ügyeinket nem végítéletként fogjuk fel, nem visszafordíthatatlan kudarcként, ami megpecsétel minket, hanem tanulópénzként. A küzdelmünket, az erőfeszítésünket értékeljük, és tudjuk, az élet tengerén csak a tapasztalatokból épült masszív hajó juttathat keresztül minket. Ahogy Alexander Graham Bell is fogalmazott; "Az ember nagyon keveset köszönhet annak, ami vele született - sokkal inkább azzá válik, amivé saját magát fejleszti."

Ha tetszett ez a poszt, akkor oszd meg másokkal is, hogy együtt fejlődhessünk.