Önállóságra nevelve

A gyerek a feladatokból kiveszi a részét vagy kihúzza magát belőlük?

A gyerekeinket gyakran túl kicsinek vagy túl nagynak tekintjük. Esetleg olyasvalakinek, akinek a bennünk lévő érzelmi űrt kell betöltenie. Egyik sem igazán jó megoldás az egészséges lelkivilágú gyermekévekhez, amelyek elvezetnének az egészséges felnőtté váláshoz.

A túl kicsi. Ha a széltől is óvjuk, akkor még a zokniját sem tudja felhúzni egyedül. Vagyis tudja, csak nem fogja. Egyedül minket húz fel a teszetoszaságával. Tehát tudja, de nem csinálja, mert nincs elvárva tőle az önállóság. És azzal, ha mindent megteszünk helyette, szépen vissza is fog élni. Nem azért, mert egy gonosz által megszállt gyermek, hanem mert hagytuk neki és ő él a lehetőséggel. Talán kényelmességből választjuk ezt az utat, mert például reggelente nem bírjuk kivárni, amíg felöltözik, különben délutános műszakba érnénk be vele az oviba. Vagy mi vagyunk a megtestesült tökéletesség, és csakis mi tudunk mindent jól elvégezni. Ezzel zsákutcába juttatjuk a nevelési stratégiánkat. Mindent a nyakunkba varrunk, a gyerek meg nem tanul semmi függetlenséget.

Testhezálló feladatok és kényelmetlen kötelességek. A legjobb, ha a korának megfelelő feladatokba bevonjuk. Miért ne öltözhetne fel, teregethetne, teríthetne meg, pakolhatna össze? Van egy csomó dolog, amiben segíthet. Jó, ha hagyunk időt rá, hogy a saját tempójában haladhasson. Meglátjuk, sokszor imádnak segíteni. Mert velünk együtt vannak addig is, és mert rájuk merünk bízni valamit, amit egyébként a felnőttek csinálnak. Rájön, ő is képes rá. Ez örömteli érzés számára. Megtanul valamit, amit addig még nem tudott. És kérjük meg arra, hogy a saját dolgait tartsa rendben. Vagy a villanyt kapcsolja le. Ezekre valószínűleg sokáig kell figyelmeztetnünk míg elérjük a kívánt hatást. Próbáljuk megértetni vele, hogy ez nem szívesség, nem fizetős munka, ez a jóérzésünkhöz kell, a kellemes környezetünk kialakításához. Természetesen nekünk is jó, ha az otthoni melók egy részének a terhét le tudja rólunk venni. Az pedig mindkettőnknek előny, ha közösen előbb végzünk és több időnk marad egymásra.

Manipuláció oda és vissza. Magától ritkán jut eszébe segíteni. Mondjuk, ha látszik rajtunk, hogy rossz a kedvünk vagy rosszul vagyunk, akkor angyalként viselkedik. Ördögi szülőként ezzel vissza is élhetünk, mintegy érzelmi manipulációként. Rájátszhatunk, nyafoghatunk, megjegyzéseket tehetünk, tovább növelhetjük a bűntudatát. Kicsit visszás ez, főként, hogy többen a felnőtt gyermekeikkel is ezeket a tisztességtelen játszmákat játsszák. És ha ők nem látnak át ezen, ha a bűntudatuk eluralkodik rajtuk, akkor szépen alárendelik magukat a szüleik akaratának. Visszatérve a kicsikre, akkor is nagyon figyelmesek, amikor akarnak valamit. Akkor hirtelen minden a helyére kerül. Gyanús lesz a rend, a szófogadás, a vihar előtti csend. Ha megkérdezzük minek szól ez a nagy jóság, csak annyi a válasz, hogy semminek. Aztán kis szünet után kibújik a szög a zsákból. Ezt szeretném apa, oda szeretnék elmenni anya. A manipulálásért egyik félnek sem kell a szomszédba mennie.

A túl nagy. A feladatok és terhek megválasztásánál nagyon észnél kell lenni. Nem tekinthetjük túlzottan felnőttnek sem. Ha neki öntjük ki a lelkünk, vele beszélünk meg a napi problémáinkat, azt nem tudja a helyén kezelni. Hiányzik hozzá az érettsége. Nekünk lehet jobb, megkönnyebbülünk, de neki nem segítünk ezzel. Ellenkezőleg, számára kusza helyzetet teremtünk, amelyben képtelen rendet vágni. Mi rázúdítjuk azt, amit egy felnőttnek is megterhelő, de ő kihez fordulhatna mindezzel. Nem is biztos, hogy érti, ami történik, csak nem mond nemet a szeretett szülőjének. Ha rendszeresen rábízzuk a kisebb testvér ellátását, amíg mi az ügyeinket intézzük, azzal olyan mértékű felelősséget teszünk rá, amelyet egy gyermeknek nem feltétlenül kell cipelnie.

Szülőként nekünk kell reálisan hozzáállnunk a helyzethez. Figyelni a gyermekünket és azt adni neki, amivel támogatni tudjuk. Amiben örömét leli, fejlődik és egyúttal tanul is valamit. Ez a hármas nincs mindig így együtt a háztáji teendőkben. De már az egyik megléte is a megfelelő irányba terelgetheti a csemetét. Mert a koordinálás a szülő küldetése. Sok esetben úgy gondoljuk, nekünk mindenbe bele kell szólnunk. Át kell formálnunk kell a személyiségét, megváltoztatni a szerintünk rossz tulajdonságait, letörni az akaratosságát, szájába adni, mit kell gondolnia és mondani a világról. Ne lépjük túl a hatáskörünket. A gyermekünk egy önálló személyiség, akinek a felnövéséhez támpontokkal szolgálhatunk. Alapjaiban nem változtathatunk rajta, de példát mutathatunk, együttműködésre sarkallhatjuk és alapjaiban fontos ismereteket adhatunk neki. Többek között azt, hogy annak tekintjük, ami és aki. És úgy viselkedünk vele, amiből az ő korában a legtöbbet fordíthat a javára. Bevonjuk a családi életbe, a feladatokba és biztosítjuk számára a megfelelő önállóságot is. Elif Safak megfogalmazásában: "Az ember apaként szeretné gyermekét önmaga folytatásaként látni. Derűlátás, sőt rejtélyes büszkeség szállja meg, egészen addig, amíg meg nem érti, hogy a gyerek tőle független, különálló lény. Bármennyire szeretnéd, hogy a te lábnyomodba lépjen, hiába töröd magad, sőt kényszeríted rá, végül mégis a maga útját járja."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor szemezgess a többi cikk közül is, hátha találsz még kedvedre valót.
Fotó: master1305, freepik