Még mindig házas

Teljesen normális, hogy egyre több házasság válással végződik?

"Az első házasság a második főpróbája." (Marjane Satrapi)

Van egy izgalmas trend manapság, amit válásnak hívnak. Az elmúlt években, ha kissé hullámzóan is, de nőtt a válások száma hazánkban és lassan úgy beszélünk róla, mintha csak a ruhatárunkat cserélnék le. Valóban ennyire természetessé vált az életünkben elválni?

A fehér hollók. Olykor szinte kényelmetlennek hat mostanság, hogy az ember még mindig házas. A csapból is az folyik, ki mindenki vált már el. A környezetünkben élőkről nem is beszélve. A legkülönbözőbb podcastekben, a legkülönbözőbb embereket hallok beszélni arról, hogy már túl vannak legalább egy váláson. Elgondolkodtató, hogy vajon ez is része a sikerességüknek? Vagy annak a következménye? Nem tudom érdemes-e ebben szabályosságot keresni, vagy egyszerűen csak betudni ennek a rohanó és instant világnak az egészet. "Te még nem váltál el? Nem mondod!" Ha így haladunk, hamarosan ilyen megrökönyödést válthatnak ki a házas emberek a többiekből. Mintha teljesen normális lenne, hogy aki megházasodik, az később el is válik.

Nem azért, mert könnyű. Jócskán túl vagyunk azon a generáción, akik azt vallották, hogy nem kidobjuk a dolgokat, hanem megjavítjuk. De én a lelkem mélyén ma sem szeretem csak úgy kidobálni a cuccokat. Felháborít, hogy a műszaki cikkek gyártói, saját bevallásuk szerint is, 5 évre kalibrálják a termékeiket, aztán a lecserélésüket javasolják. Mintha nem fulladnánk bele így is a szemétbe. Bizonyára régimódi a felfogásom, de valahogy csak azért venni valamiből újat, mert az csillogóbb, szebb, nagyobb, nem igazán áll hozzám közel. Szeretek hosszútávra tervezni. A házasság egyike azon dolgoknak, amivel igazán hosszútávon lehet kalkulálni. De ennek feltétele, hogy nem a modern idők hangjára hallgatunk, és nem kukázzuk az első probléma esetén a kapcsolatot, hanem megnézzük, hol a hiba és javítunk rajta. Persze adja magát a régi anekdota, amelyben az idős házaspártól megkérdik, hogy annyi hosszú év alatt egyszer sem merült fel a válás eshetősége? A válaszuk, hogy a válás nem, de a gyilkosság, az igen. Valóban nem könnyű együtt, időnként az őrületbe kergetjük egymást. Ez a helyzet a kamasz gyerekekkel is. Ők is idegesítőek tudnak lenni. Ám, ha van a családunkban ilyen kölyök, tőle sem akarunk rövid úton megszabadulni. A párunktól miért akarunk?

Röpke ragaszkodás. Évekig, évtizedekig együtt élni kitartást, lojalitást és időnkénti megújulást kíván. Ez azért elég sok. A mérleg serpenyőibe a jó és a rossz dolgok kerülnek. Melyikből van több? Melyik a nyomósabb. Ha nem érezzük jól magunkat egy kapcsolatban, az fontos érv amellett, hogy váltsunk. Végül is egy életünk van, vétek eltékozolni valaki mellett, akivel nem érezzük jól magunkat. De ott az érem másik oldala. Valamiért összejöttünk, valamiért megszerettük egymást. Erre is nyomós érvünk, érveink voltak. Ha túl gyorsan feladjuk, az nem túl nagy elkötelezettségről árulkodik. Tudom, ma elkötelezettségről beszélni szintén ódivatú. Manapság azt az ajánlatot fogadjuk el, amelyik a legmegfelelőbb a számunkra. Egyre kevésbé kötődünk márkákhoz, cégekhez. Ez a kihívás a marketingeseknek és a cégvezetőknek is. Tetemes a fluktuáció, az elvándorlás és kicsi a kitartás. Főleg a fiatalabbak a mozgékonyak. A legtöbb kapcsolatuktól aránylag gyorsan megszabadulnak, ha nem elég jó nekik. Barátok, munkahelyek, párkapcsolatok, lecserélhetők, ha nem elfogadhatók. Azért talán a párkapcsolatunkban lehetnénk ennél kicsit türelmesebbek. Egy szerető kapcsolat mégsem hasonlítható össze egy fizetésemelés elmaradásával. Ha már a hozzánk közel állókhoz sem kötődünk erősen, akkor bármi mástól is mennyire könnyű lesz azonnal megszabadulni.

Könnyű és nehéz út. Nem vonom kétségbe a válás létjogosultságát. Inkább csak azt, hogy egyesek könnyedén lemondanak a másikról. Valamikor kemény erőfeszítéseket tettek a meghódításáért. Talán ebből az energikusságból kéne visszahozni egy keveset és megpróbálni javítani a kialakult helyzeten. De ez nem megy fél gőzzel, nem megy egyedül. Mindkét félnek vállalnia kell a melót. Könnyebb kilépni és újat keresni, aki talán jobban megfelel nekünk. Ám ez az elvárás azt feltételezi, hogy a másiknak kell megfelelnie. Mi vagyunk, akik vagyunk, amilyenek vagyunk, a társunk meg illjen hozzánk. Ez logikus elgondolás. De egy kapcsolat sosem ennyire szimpla. Valaki mindig felad magából, hogy a másiknak jó legyen. Ideális esetben mindketten vesztenek is és nyernek is egyszerre. Feladnak valamit magukból és cserébe kapnak valamit. Addig, amíg, mi csak kilépünk, elválunk, addig mi nem áldozunk fel semmit. A párunkon kívül. Magunkból nem adunk fel. Ez elég egyoldalú, önző viselkedés. Bármilyen individualista is a világ, egy intim kapcsolatot nem építhetünk fel az egónkra.

Nem törhetünk pálcát senki felett, aki válásra adja a fejét. Megeshet, hogy ez számára felér egy megváltással. De az igényes és munkát igénylő párkapcsolatok, illetve a tartós házasságok mellett kiállhatunk. Ezek ne essenek áldozatul a lendületes és mindent azonnal akaró, türelmetlen életvitelünknek. A válást ne az első és üdítő megoldásnak tekintsük a párkapcsolati problémáink megoldására. Találjunk alternatívákat és talán akkor többen megőrizhetjük az örömteli házasélet épségét, szépségét. Még akkor is, ha egyetértünk Katherine Woodward Thomas gondolatával: "Bármit is gondolunk a válásról, akár jónak, akár rossznak, helyesnek vagy helytelennek, erkölcsösnek vagy erkölcstelennek tekintjük, az nem számít. Válások vannak, és lesznek is."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is a benne foglalt gondolatokat.

Fotó: freepik