Meddig várunk még?

Jobban is kihasználhatnánk az időt, ami adatott

Ha megbeszélünk egy randit, meddig várunk az illetőre? Mikor adjuk fel csalódottan a reményt? És adunk-e egy második esélyt neki? A legtöbben nem várnak sokáig és nem szívesen adnak újabb lehetőséget. Talán csak akkor, ha valami biztosítékot kapnak. Érdekes módon magunkkal sokkal türelmesebbek vagyunk. Hosszú, hosszú évekig is tudjuk várakoztatni magunkat és nem tesszük meg, amit kellene.

Amikor szükség van egy kis változtatásra. Ha egy helyben topogunk, ha megakadtunk, kell némi levegőváltozás. Apróbb változtatások, amelyek kizökkentenek a helyzetünkből. Egy új frizura, egy új ruha, más témájú könyv mint, amit általában forgatunk, szokatlan élmények, új ismeretségek, tudásunk bővítése, a szokásainkon való alakítás. Ezek általában ideiglenes megoldást nyújtanak. Felfrissítenek, feltöltenek, új utakat nyitnak, de nem feltétlenül hoznak radikális változást. Mert nekünk leginkább önmagunk jobb verziójára van szükségünk és ehhez hosszabb távon juthatunk el. Nem elég rálépni egy útra, rajta is kell maradni. Ügyesen, erőforrásként ki kell használnunk a pillanatnyi lelkesedést, amelyet a kis módosítások okoznak, és beforgatni, számunkra építő területekbe. Akkor nem csupán rövid időre megdobjuk az energiaszintünket hanem tartós eredményekre is számíthatunk.

Megállító táblák. Ezeken az oldalakon is találkozhatott már a kedves olvasó célállítási tippekkel, az elakadt ihlet lendületbe hozásához érdemi javaslatokkal, illetve az ötletek megvalósításhoz szükséges ajánlásokkal. Bármilyen technika vagy gyakorlat haszontalan, ha nem ültetjük át őket a realitás talajába. Általában nem azért vagyunk rossz kertészek, mert nem tudjuk mit tegyünk, hanem mert a félelmeink tartanak vissza. Félünk magunktól, a sikerünktől vagy a sikertelenségünktől. Attól, hogy nem történik semmi és kudarcot vallunk vagy a változástól, amely akár teljesen felboríthatja az életünket. Itt már nem csupán a hajunk színének megváltoztatása a tét. Az életvitelünkön is módosítanunk kell és az önbizalmunk is veszélybe kerülhet. Ezek az igazán aggasztó dolgok kerülnek a mi megállító tábláinkra.

Fontos kifogás. A fentieken kívül van egy rendkívül alattomos kibúvó is. Szinte észre sem vesszük, hogy kifogás, mert tökéletesen belesimul az életmódunkba. Ez a jelenben betöltött fontos szerepünk. Megvannak a teendőink, a feladataink, a kötelezettségeink és ezek kitöltik minden időnket. Számítanak ránk a munkában, a családban szülőként és párként, az ismeretségi körünkben barátként. Felelős emberek vagyunk, nem hagyhatunk ott csapot, papot. Ki fogja ellátni a dolgainkat? Ki főz, takarít, teremti elő a számlák költségét, nyírja a füvet, tanul a gyerekkel, segít a szomszédnak a költözésben? Ez mind jogos. Mégis van benne egy adag önámítás. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a rengeteg elintéznivaló mellett, más már nem fér bele a napjainkba. Nem kell erőlködnünk, a vállalásaink egyértelműek. Elfogadjuk a fontosságunkat és a hétköznapok javára lemondunk a bennünk rejlő további lehetőségekről.

Miért cselekedjünk? Mert az idő kereke forog. Megállíthatatlanul halad előre és az emberi élet léptéke elég tetemes ahhoz, hogy ne vegyük észre könnyedén az elmúlásunkat. Fiatalon úgy vagyunk vele, ugyan, sok van még hátra. Később úgy véljük, kihasználjuk az adott lehetőségeinket és toljuk az előttünk álló szekeret. Aztán valahogy egyre sokasodnak a szoros és szorgos teendőink. A végén addig halogatunk, hogy már késő lesz. Ez az egy életünk van. Hihetünk ugyan a reinkarnációban, csakhogy valószínűleg nem a mostani életünket ismételjük meg. Ujjászülethetünk békaként, kecskeként vagy szamártövisként is. Van, amit nem kezdhetünk elölről.

A számla borsos lesz, sokat fizetünk mindezért. Nem pénzzel, hanem a boldogságunkkal. A lelki békénkkel. Amikor nem azt csináljuk, amire rendeltettünk, amiben a legjobbak vagyunk, akkor belül feszültek leszünk, mint egy sportoló, aki úgy vonult vissza, hogy nem hozta ki magából azt, ami benne volt. A tudat, hogy mi van, ha mégis, idővel lecseng, és marad a mi lett volna ha. Utóbbi a kilátástalan verzió. Ne jussunk el ide. Most tegyünk, most alkossunk, most küzdjünk, most mondjuk el, most szeressünk. Mert a jelen az a realitás, minden más csupán valószerű, lehetséges, esetleges. Mielőtt a most múlttá lesz, van esélyünk formálni a jövőnket. Itt és most. Amint azt Ralph Waldo Emerson találóan megjegyezte: "A napok úgy jönnek és mennek, akár bebugyolált, lefátyolozott alakok, amelyeket egy távoli, baráti társaság küldött, és semmit nem mondanak. Ám ha nem használjuk fel az ajándékot, amelyet hoznak, csöndben el is viszik."

Ha tetszett ez a cikk, akkor tartsd nagyobb becsben az idődet, és ezzel együtt saját magad.
Fotók: Drazen Zigic, DilokaStudio, freepik