Kinek az életét éljük?

A céljaink lehetnek a sajátjaink vagy másoktól átvettek

Gyermekkorunk egyik nagy visszatérő szülőktől elhangzó figyelmeztetése a "magadnak tanulsz" kifejezés. Ez alapból rendben is van, de vajon valóban magunknak tanulunk, illetve csinálunk meg bármit is vagy nem? Mi vagy ki határozza meg a tetteinket, a céljainkat? Mi magunk vagy mások? Nekünk van elvárásunk vagy velünk szemben támasztottak elvárásokat?

A szüleink. Ha már az ősök szóba kerültek, indítsunk velük. Gyerekként irtó könnyű nyomás alá helyezni az embert. A csemetékben eleve munkálkodik egyfajta megfelelési kényszer, meg kell csak nézni, mennyire büszkék magukra, amikor megtanulnak egy-egy új dolgot. Addig húzogatják a nadrágszárunkat és mutatják széles mosollyal, amit csináltak, amíg oda nem figyelünk és meg nem dicsérjük őket. Fontos nekik a visszacsatolás, épp ezért nem élhetünk vele vissza. Amikor egy szülő, a tekintélyét arra használja, hogy a kicsiből minél jobb eredményeket sajtoljon ki, akkor ez a szülői hatalommal való visszaélés. Még rosszabb, ha az elért sikerekhez passzítja a szeretetét is. Szeretlek, ha ezt csinálod, nem szeretlek, ha amazt teszed vagy épp nem teszed - hangzik el számos szülő szájából. Gyakorta a csemete azért eredményes valamiben, mert ez az elvárás felé, és így jut a napi betevő szeretetéhez is. Közben a szülő, a saját eredménytelenségét akarja ellensúlyozni ezzel, és csak azért is megmutatni, hogy ha ő nem is, de a gyerek igenis sikeres valamiben. Ez korántsem biztos, hogy a mi életünk.

A nagybetűs életben. Ez a családi követelmény a felnőtt körünkig, sőt utána is elhúzódhat. Orvosi egyetemre megy valaki, mert a családban tradíció az orvoslás. Jogász lesz, mert tovább kell vinni apa praxisát. Egészen addig, míg le nem csatlakozunk a szülői házról meghatározó lehet ez a tendencia. Természetes, hogy pici korunkban van létjogosultsága egy felnőtt irányításának, de egészséges keretek között, nem rátelepedve a kisemberre. Inkább az ő igényeit, képességét, intuícióit figyelembe véve válasszunk neki elfoglaltságokat, mint sem a mi elképzelésünket ráerőltetve. Aztán a szülői köldökzsinórt felnőtt korban elvágni normális. Egy kiegyensúlyozott szülő-gyerek kapcsolatban nagy előrelépés, amikor megmutatjuk, hogy önerőből is megállunk a lábunkon. A nevelőnk legnagyobb érdeme, ha értékrendet, integritást és megélhetést ad a kezünkbe, ha felnevel és útnak indít nyújt a szabad döntéseink ösvényén. Ezt fogalmazta meg Csíkszentmihályi Mihály is; "A felnőttek felelőssége biztosítani, hogy a kamaszok iránt támasztott követelményeknek egyértelműen meghatározott célja legyen. Amellett, hogy támogatást nyújtanak a kamaszoknak, meg kell adniuk nekik a szabadságot, hogy saját célokat valósítsanak meg." Ha ebbe némi szomorúság is vegyül, az érthető, hiszen a szülői féltés, aggódás tán sosem szűnik meg. De megállni a saját lábunkon az élet rendje. Szörnyű látni, amikor a szülő az elengedés helyett, magához láncolja az ifjút. Fél, hogy egyedül marad, elveszíti a szeretetét, ezért önzőségből vissza-vissza húzza magához, de el nem ereszti. Ez sem a mi életünk.

Jöhet a karrier. Mire eljutunk a munkákig már tökéletesen kiképzettek leszünk arra, hogy mások céljaiért dolgozzunk. Ami régen a hetedik ötéves terv volt, ma a főnök által kiadott teljesítési ráta, a vállalat idei forgalmazási előre jelzésének a realizálása. Számok, kimutatások, statisztikák. Minden egy közös cél érdekében, a cég sikereiért. Mert, ha a cég sikeres, akkor mi is sikeresek vagyunk, hisz egy sikeres cég részei vagyunk. Konkrétan egy fogaskerék a gépezetben. Amely óraműpontossággal működik. És ha mégsem, akkor kicserélik akár az elkopott fogaskereket. Egyre inkább előtérbe kerülnek azok a cégek, ahol az egyén elégedettsége kiemelten fontos szempont. Foglalkoznak azzal, hogy mi teszi jobbá a munkakörülményeket, mitől érzik magukat jobban, mik a személyes céljaik. Egy kiemelkedő vezető nem grafikonokkal érvel, hanem ismeri beosztottja motivációját és ezt használja motornak a teljesítmény serkentésére. Ha nem ilyen közegben dolgozunk, akkor nagy valószínűséggel csak mások céljait valósítjuk meg a sajátjaink helyett. Nem a mi célunk, nem a mi igazi életünk.

Társadalmi élet. Elvárások tömkelegével találkozunk a szociális életünk során is. Barátok, csoportok, csapatok, ahova tartozunk, és amelyek hatással vannak ránk. A szokásaink, a véleményünk, az ízlésünk, mint tükrözi a körülöttünk lévők szemléletét is. Ez a közösségi irányítás. Például, oly sokan ejtenek egy párkapcsolatot, ha a kiválasztott valamiért a többiek szemszögéből vagy a jelen társadalmi normák között ciki vagy nem trendi. Jóval idősebb a párunk, nem elég feltűnő jelenség, és sorolhatnánk, mely érvek azok, amelyek ellene szólnak a közösségünk szerint. A párkapcsolat is a megfelelésről szól. Vajon elég jó vagyok neki vagy ő nekem? - kérdezzük magunkban. És közben olyasmiket teszünk, amelyekhez semmi kedvünk, csak hogy kedvébe járjunk a társunknak. Ennek van pozitív és kölcsönösen előnyös hozadéka, de ha egyoldalúvá válik, akkor feladjuk a saját vágyainkat és akaratunkat. Meddig éljük még más életét?

A fogyasztói társadalom. A mai faék egyszerűségű mércével mérve, több pénz, több boldogság. Ez a ránk ömlő marketing koncepció. A pénzen megvásárolható boldogság. Mindezt több munkával, esetleg agyonhajszoltsággal elérhető. Mintha egy videojátékban begyűjtenénk az értékes amuletteket, a varázseszközöket és a nagyobb fegyvereket. De az anyagi javak mindössze átmenetileg biztosítanak elégedettség érzetet. Ráadásul globalizált világunkban csak a legjobb az elfogadható. A Hegylakó jeligéje az volt, "csak egy maradhat", a Való világé, "egy, aki mindent visz". A tehetség már kevés, a verseny, és annak megnyerése a lényeg. Bármilyen jó vagy, csak akkor vagy valaki, ha ország világ előtt megnyered, első leszel, győzöl. Álszent hajszolása a pénznek és üres celebritás szegélyezik a sikert. Hisz, aki nincs a toppon, az nem is létezik. Pedig mindannyian élünk, csak éppen nem a világ által felállított népszerű követelmények szerint. Vagy mégis?

Kinek a vágya? A kulcsot magunkban kell keresnünk. Induljunk belső utazásra. Ismerjük meg magunkat, az érzéseinket. Csak így juthatunk el ahhoz a központi maghoz, amely meghatározza az igazi indítékunkat. Akár egy hagyma esetén, le kell a rétegeket hámoznunk. Oly sok mindent vettünk fel, mert a közegünk azt diktálta, hogy idő, amíg megszabadítjuk a tudatunkat és a lelkünket ezektől a sallangoktól. És ezzel felszabadítjuk az erőforrásainkat. A vágyainknak van érzelmi töltete. Belső késztetés, öröm az érte való küzdés idején, beteljesülés a megvalósulás esetén. Amit mások aggatnak ránk célok címén az iránt nem érzünk sokat, csak azt, hogy el kell érnem, vagy, ha elérem, akkor ez és ez fog történni. Talán ez az egyik fontos ismérve annak, hogy valóban a mi célunkról van-e szó, hogy mit érzünk iránta. A valódi célok éltetnek. Ha rendelkezünk velük, akkor valahogy nem fogy el az erőnk, az energiánk, és nem vesztünk a fókuszunkból. Tudjuk mit tegyünk és meg is tesszük.

Ha másoknak akarunk megfelelni és mások döntenek a sorsunkról, akkor elültetünk magunkba egy hamis énképet. A vágyaink és céljaink nem tükrözik a valódi személyiségünket, és mindig külső körülmények hatására ténykedünk majd. A sikerünk a magunk felfogása szerint ítéljük meg és ne a mások értékrendszere alapján. Ahogy Laurent Gounelle megfogalmazta; "Akkor élünk sikeresen, ha vágyaink szerint élünk, mindig a saját értékrendszerünknek megfelelően cselekszünk."

Ha tetszett ez a cikk, akkor döntsd el, hogy megosztod másokkal vagy csatlakozol az oldal követőihez. Esetleg mindkettő.