Hol vannak a normális szülők?

A sikerorientált gyermeknevelés csábító trendje

"Nekem, szülőként nem annyira az a szerepem, hogy felkapcsoljam a gyermekeimnek a lámpát, hanem inkább az, hogy hagyjam őket a sötétben szaladgálni (felfedezni), miközben gondoskodom a falakról is, hogy ne futhassanak túl messzire, és bizonyossá teszem a számukra: amikor falba ütköznek és elesnek, én ott leszek, és felsegítem őket. Egy kétéves gyermek ugyanis arra vágyik, hogy szabadon fedezhesse fel a világot, de ezzel egyidejűleg valaki magához is ölelje (de persze ugyanerre vágyik a tinédzser, a felnőtt... valójában mind erre vágyunk)." (Beau Lotto)

Manapság a gyermeknevelést is áthatja a sürgetés és a felgyorsultság. Nehéz a trendi áramlatokban normális szülőnek maradni. Egyáltalán mi a normális? Kinek, mi az? Maradjunk annyiban, hogy józan. De mértékletesnek sem könnyű lenni, amikor körülöttünk mindenki túlpörögve éli az életét és hajtja a gyermekét.

Természetesen természetellenesen. Épp Vekerdy Tamást olvasok, aki a lazaság és a természetesség szimbóluma. Számtalanszor felbukkan a fogalmazásában kissé szarkasztikusan, a balga szülői faktor. És szégyen vagy nem, olykor az ember magára ismer. Ilyenek vagyunk. Némileg idióták. Pedig a legtöbbünket a merő jóakarat vezérli. Hogy a gyereknek jó legyen, felnőve majd az élete a lehető legjobb legyen. Ám a jövő időért hajlamosak vagyunk beáldozni a jelent. Márpedig a gyerek most gyerek, később felnőtt lesz! És milyen felnőtt lesz belőle, ha most nem lehet igazán gyerek?

Minden kezdet nehéz. Amikor szülővé avanzsálunk, nincs az a tudatos előkészület, ami felkészítene arra, ami vár ránk. Előadások, szemináriumok, könyvek állnak szemben a kőkemény valósággal. Úgy véljük, mi vagyunk az egyetlenek, akiknek a gyereke eltér a nagykönyvben megírtaktól. Nem akkor eszik, nem eleget eszik, nem ideálisan nő a súlya, nyugtalanul alszik, még nem fordul a hasára, és így tovább. Talán ez a bébi nem kapta meg az újszülöttekre vonatkozó útmutatást? Hogy jöhetett ilyen kiképzetlenül erre a világra? És éppen hozzánk! Persze, kapunk segítséget, jönnek a szüleink, nagyszüleink a jótanácsaikkal. Előkerülhetnek olyan őskövület okosságok is, hogy nem kell mindig felvenni azt a gyereket, ha sír. Majd abbahagyja. Igen, bár nem azért, mert megnyugodott, hanem mert belefáradt. Olykor valóban segítenek korábbi évtizedek javaslatai, olykor viszont messze meghaladtuk már ezeket. És a gyerek tényleg nem kapott OKJ-s képzést arról, neki hogyan kéne viselkednie. Ő pont úgy viselkedik, mint egy gyerek. Cukin és egyben idegesítőn.

Összemérés másokkal. A helyzet később sem változik. Összebratyizunk más szülőkkel, akiknek hasonló korú gyermeke van. Ez vagy megerősít minket vagy újabb aggodalmakhoz vezet. Mert elkezdünk hasonlítgatni. Ha más csemetéje sem állt még föl, akkor megnyugszunk, hogy nem vagyunk lemaradva. Ha viszont már egy évesen futóversenyeken indul, meglehetősen frusztráltak leszünk, hogy a miénk még csak csúszik-mászik a padlón. Árgus szemekkel sasoljuk a szülőket és a gyerekeiket. Mit mondanak nekik, mit csinálnak, csináltatnak velük? Megérintenek a trendek és túlgondoskodókká vagy teljesítményorientáltakká válunk. Fontosnak tartjuk, hogy fejlesszük őket. Akár kicsi koruk óta. Végtére is minden gyerek jár valamilyen foglalkozásra, nem lehet, hogy mi kimaradunk ebből. Ha ők is, akkor mi is.

A jó képességek hátránya. Iskolába kerülve ez odáig fajul, hogy a gyerek teli lesz suli utáni elfoglaltságokkal. Hétfő tenisz, kedd hegedű, szerda úszás, csütörtök balett, péntek rajz. Egy bizonyos pontig ez rendben van. Amíg a gyerek választ, amíg élvezi ezeket és amíg a látókörét szélesíti, tapasztalásokat gyűjt. Utóbbiak lényegesek, mert úgy találhat olyasmit, amiben örömet leli, ha kipróbál minél több mindent. Csakhogy idővel mindenki többet akar belőle. Mert kipróbálni egy dolog, de ha van valamihez érzéke, a tanár, az oktató presszionálni kezdi őt és a szülőt. Többet kéne gyakorolni, edzeni, meccsekre kellene járni. További pluszórák, tréningek, versenyek. Ezzel el is indul a teljesítmény alapú fejlesztés. Amint egy kedves ismerősöm mondta, itthon nincs igazi tömegsport. Ahol csak a sport nyújtotta örömökért vagyunk jelen, a mozgás szeretetéért, a közösségi élményért és persze a jó érzésért, hogy teszünk valamit az egészségünkért. Az ügyes gyereket is kiemelik és várják az elköteleződését. Kevesen vannak, akik már korán ráébrednek, mi tetszik nekik és ragaszkodnak is ahhoz. Az a jellemzőbb, hogy kipróbálnak ezt-azt, és csaponganak.

Nincs megállás. Belekerülünk az egyre többet, jobban, magasabban spiráljába és elkezdjük a teljesítésre buzdítani a gyereket. Amikor még nem feltétlenül ez lenne a dolga. Túl korán, túl sok kötöttséggel találkozik, hiányzik a szabadság az életéből, amikor azt csinálhat, amit akar, nem, amit elvárnak tőle. Ezen a vonalon nyomjuk aztán tovább a tanulmányokat is. Ezt a példa lebeg a szemünk előtt a többi szülő és gyerek által. Helyi tanulmányi versenyek, régiós majd országos megmérettetések. Nem maradhat el a többiek mögött! A jó jegyek, jobb lehetőségeket hoznak magukkal, jobb iskolákat, jobb munkahelyeket. Arra trenírozzuk, hogy idejekorán beszálljon a versengésbe a jobbért. Csupán azt felejtjük el, hogy ő egy gyerek. Ha elvesszük tőle a gyermekkort, soha nem kaphatja vissza. Az önfeledt és szabad játék helyett rohanást és frusztrációt adunk, ami a fiatalkori depressziós küzdelmekhez vezethet. Folyton a többieket figyelni, jobbnak lenni náluk, a legjobbak közé tartozni, mert csak így lehetnek sikeres felnőttek. Vagy inkább így leszünk rájuk büszkék mi. Nem az kell legyen a feladatuk, hogy a szülei büszkék lehessenek rá. Az csak mellékterméke egy gyermek felnevelésének.

Nagyon könnyű elveszni a vetélkedés dzsungelében. Erőfeszítésbe kerül normális, kiegyensúlyozott, egészséges szülői mentalitást kialakítani. Ami egy gondoskodó, egyben érzelmi biztonságot adó, bizalmi közeget teremt a gyermek számára. Harmonikus viszonyt velünk és a környezetével is. Engedünk kell megtalálni magát. Nem megteremtenünk kell, hanem lehetőségeket teremteni nekik a saját fejlesztésére. Nem erőszakkal terelni, célokat kitűzni és kiépíteni, beosztani a következő 10-20 évét előre. Hagyjuk élni a saját tempója szerint! Vigye az érdeklődése a saját útjára! Úgyis mindennek eljön az ideje. A mi gyermekünknek is. Adjon elgondolkodtató útravalót ehhez Vekerdy Tamás felvetése: "Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?"

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is! És olvass még bele néhány másikba, talán azok is elnyerik a tetszésed.

Fotó: freepik