Hol vannak a jó beszélgetések?

A kommunikációs csatornák bővülnek, a személyes beszélgetések szűkülnek

"Egy igazi beszélgetésből mindketten másképp léptek ki, mint ahogy beléptetek. Mert kaptatok egymásból egy darabot, akár tudjátok, akár nem." (Müller Péter)

Megfigyelhetjük, hogy ma, amikor ezernyi módon kommunikálhatunk egymással, mégis milyen szegényesek a társalgásaink. A beszélgetéseink jó része felületes és tájékoztató jellegű. A való életben nem merünk kapcsolatokat létesíteni, nem merünk megszólítani, mert nem tudjuk mi vár ránk utána, és mit kezdjünk a helyzettel. Sokan a társas magány érzésével küszködnek, pedig talán csak beszélgetniük kellene egy jót valakivel.

Mesebeszéd. Az emberi kommunikáció nagy forradalmát jelentette a beszéd kialakulása. Ez a képesség a létfenntartás alapvető eszközévé vált őseink életében. Figyelmeztetni tudtak a veszélyekre, jelezni a közelgő vadakat egy vadászat vagy az életben maradás sikerét, kudarcát is jelenthette. Majd a társalgás finomodni kezdett és közösségépítő, valamint társadalom fejlesztő szerepre tört. Történeteket mesélni a tűz körül, meséket mondani, tapasztalatokat átadni, a jövő generációját felkészíteni, ezek mind az emberiség hosszú távú jövőjét alapozták meg. A múltban a versek, a költemények és találós kérdések gyakran azt a célt szolgálták, hogy megjegyezhető formába öntsék, ezáltal örökíthetővé tegyék a lényeges ismereteket. A jó memória nélkülözhetetlen szükséglet volt.

Írás és olvasás. Gutenberg találmánya, a könyvnyomtatás megjelenése egy következő lépcsőfok volt a tudás átadásban. Míg addig csak a kiváltságosok része volt, mint a papok és a nemesek, hogy tudjanak írni és olvasni, ez a vívmány változást generált ezen a téren. Ugyan lassú folyamat volt, míg évszázadok alatt eljutottunk oda, hogy a szegényebb rétegek is elsajátíthatták ezeket a kvalitásokat, de ma már elmondhatjuk, hogy elemi jogunk és lehetőségünk megtanulni írni és olvasni. A könyv közkinccsé vált és aki olvasni tud, az gyakorlatilag bármilyen tudást megszerezhet magának. A szájhagyomány általi ismeret átadást, leváltotta a nyomtatott alapú oktatás. Az írásos kommunikáció valóban remek, mert megmarad és később is elővehető. Például egy levelezés vagy elismerés kellemes emlékeket ébreszthet.

A bőség zavara. Napjainkra nem csak a tudáshoz való hozzájutás egyszerűsödött le, de a kommunikációnk is végtelen sokrétűvé vált. Telefon, e-mail, messenger, és sorolhatnánk. Nagyon könnyű kommunikálni, elérni valakit, legalábbis technikai oldalról nézve. Az emberi oldaláról figyelve azonban óriási ziccert hagyunk ki. Elsorvadunk, mert a kommunikációnk nagy része formális vagy informatív. Ami nem szolgál valamilyen célt, azzal nem is foglalkozunk. Információt megszerezni, kapcsolatokra szert tenni, üzletet lebonyolítani oké, de magáért csak a társalgásért szóba elegyedni, az smafu. A sok hivatalos teendőnk végett folyton rohanunk, sietünk és nem állunk meg magáért az emberért. Még magunkért sem. Egy dolog élesíteni az elménk, bővíteni a tudásunk, a szókincsünk és egy teljesen másik, hogy az embereknek adhatunk valamit, amit csak nagyon ritkán birtokolhatnak. Az odaadó figyelmet.

Nem beszélgetünk. Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy nem beszélgetünk, mint ha szétnézünk a családokban. A szülők a vacsora asztalnál is üzenetekben kommunikálnak egymással, és erről példát véve a gyerekek is másolják ezt az elidegenítő szokást. Az oviban és az iskolában a gyerek szerint sosem történik semmi. Apuka, anyuka pedig elfogadja ezt, ahelyett, hogy konkrétumokra kérdeznének rá. Talán nem is tudják mire kéne rákérdezni, talán élvezik a kényelmet, hogy nem kell nyaggatniuk a csemetét és minden rendben van. Ahogy bővül a figyelmünket elvonó repertoár, úgy válik a szűkebb környezetünk is, beleértve a családot egyre magányosabbá. Vidéken nőttem fel és emlékszem, hogy amikor elindultak a kereskedelmi tv-k, délutánonként, amint beköszöntek a szappanoperák, eltűntek az addig esténként az utcán beszélgető emberek. És ez már jó pár évtizede volt, azóta még mennyi minden küzd az érdeklődésünkért. Sikerrel.

A téma az utcán hever. Meg a nappaliban. Lenne miről beszélgetni. Dr. Szondy Máté pszichológus fejtegette azt egy beszélgetésben, hogy mennyire jó lenne, ha a felnőttek és a gyerekek kölcsönösen megosztanák egymással a tudásukat. A szülők gyakorlottabbak a hús-vér kapcsolatokban, a fiatalok felkészültebbek a digitális technológiákban, ha a kettőt ötvöznék mindkét generáció okulhatna belőle. Tájékozottnak lenni a kommunikálásban, tiszteletteljesen és etikusan alkalmazni a netes felületeken is, egyenlő kulturált közösségi élményt létrehozni. De említhetjük az egymástól elhidegülő párokat is. A gyakori és őszinte érdeklődést mutató társalgások szükségeltetnek a meghitt viszony kialakításához. Nem gondolatolvasók vagyunk, ezért felesleges besértődni és befordulni, ha a párunk nem érez rá minden rezdülésünkre. De figyelmes, értő és együttérző hallgatóság lehetünk. Így mélyítve el az érzéseinket, a szeretetünket és a gondoskodásunkat.

A jó beszélgetéseknek helye van az életünkben. Az emojik és like-ok ugyan pótlékai a zsigerből fakadó figyelemigényünknek, de csak pillanatnyi hatásai vannak, ellenben a valódi kapcsolatok adta értékességi érzés mellett. Anno a beszéd életet mentett a vadászmezőkön, ma megmenthet minket a depressziós mentalitástól, az egyedüllét és elhagyatottság érzésétől. Rázzuk gatyába a kommunikációs eszköztárunkat és beszélgessünk egy kiadósat. Jót teszünk vele másoknak is és magunknak is. Ahogy ezt Csíkszentmihályi Mihály megfogalmazta: "Csak úgy meríthetünk egy beszélgetésből valamit, ha új ismeretre vagy érzésre teszünk szert. Ez azonban a beszélgetés mindkét résztvevőjétől figyelemösszpontosítást igényel, vagyis lelki energia befektetését, amire nemigen vagyunk hajlandóak. Pedig az igazi beszélgetésben elérhető flow-állapot az élet legizgalmasabb élményei közé tartozik."

Ha tetszett ez a cikk, akkor maradj még az oldalon és olvass el pár hasonló bejegyzést. Vagy menj, beszélgess egy jót valakivel, és aztán gyere vissza olvasgatni.
Fotó: Kenan Buhic,Unsplash