Gyerek kontra béketűrés

Miért érdemes türelmesnek lenni a gyermekünkkel?

"A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt."
(Antoine de Saint-Exupéry)

Akinek gyermeke van az rendszeresen szembesül azzal a kellemetlen helyzettel, hogy mennyire próbára tudja tenni a türelmét egy csöppség. Valóban nehéz önuralmat tanúsítanunk mindig, mindenkor. De ez nem csak vele kapcsolatban van így, a türelem ma önmagában ritka erény. Miért érdemes mégis gyakorolnunk a toleranciát?

Nem trendi. Instant életünkbe egyáltalán nem illik bele a béketűrés. Nem várunk, nem állunk sorba, azonnal akarjuk, hogy megtörténjenek a dolgok. Meg akarunk tanulni egy nyelvet vagy épp le akarunk fogyni és arra várunk, hogy este lefekszünk és soványan vagy/és english breakfastra ébredünk. Na, ez a bullshit magas foka. Mégis, ha valami nem a rögvest teljesül, az nem elfogadható. Így a gyerek is, ha nem felel meg ennek az elvárásnak, akkor már problémás.

De most. Érdekes módon a most hatalmát a gyerek is tökéletesen prezentálja. Számára is csak az az elfogadható, ha mindig az van, amit akar. Nekünk sokkal nehezebb beillesztenünk a világunkba őt, mint neki minket. Neki természetes, ha feltesz egy kérdést, azonnal választ kap rá. Mint az is, hogy ha ott vagyunk a környezetében, akkor bármikor megkaphat minket egy kis játékra. Villámgyorsan bevon a világába, tapintat nélkül arra, hogy nekünk ez most belefér-e vagy sem. És ha nem kap meg minket, akkor rosszabb esetben jön a hiszti, a krokodilkönnyek, a durci. Ösztönösen cselekszik, a saját érdekeit magas szinten képviselve.

Időigényes. A gyermekvállalás időrabló tevékenység. Ezért is aggasztó, mert félünk, hogy a saját fontosságunk, a halaszthatatlan feladataink háttérbe szorulnak. Valóban lassabb fokozatra kell kapcsolnunk mellettük. De ez csak az időbeosztásunk átstrukturálását jelenti. Nagyban segít, ha elfogadjuk, hogy most melyik szerepben vagyunk. Amikor a gyerekkel vagyunk, és belül lázongunk, mert nem haladunk a melónkkal, igazából nem vagyunk vele. Adjuk meg neki az időt minden nap, hogy együtt lehessünk, akkor is, ha épp semmit sem szeretne velünk kezdeni. A gyereknevelés ugyanis nem csak időigényes, de lelkiismeretesen csinálva egy csodás befektetés is. Fogadjuk el, hogy ő is az aktív életünk része, és meglátjuk tartalmasan telnek el ezek a napszakok.

Első a sorban. A rájuk fordított idő, egyben azt is jelenti, hogy jó magaviselettel előbb szabadulunk. Ha folyton lerázzuk őt, a most nem érek rá, meg később játszunk dumákkal, akkor állandóan a nyakunkra jár, hogy mikor lesz már az a később. Ám ha hazaérve az első helyre tesszük, foglalkozunk vele, akkor előbb-utóbb megun és már nem lesz igénye ránk. Kielégítettük a figyelmét, mehetünk a dolgunkra. Néha meg kell vele értetni, hogy most valóban fontos teendőnk van, és meg kell kérni, hogy addig játsszon magában. Képes ezt egy gyermek megérteni és belenyugodni, akkor, ha rendszeresen megkapja a számára fontos odafigyelést és közös időtöltést. Ha hiányoznak az együttes játékok, bohóckodások, akkor erőszakosabban küzd, nyomakodik a törődésért.

A kapott érték. Nehéz ügy a türelem feléjük, miközben a fejünk tele van az egész napi zűrzavarral. Nálunk például az altatás az egyik kritikus pont, mert izeg-mozog, egy fészkelődő kis mókagyár, míg nagy nehezen az álommanók legyőzik és elszunyál. Mivel a jelenlétünkre igényt tart, ezt az időt ki kell ülni az ágya mellett. Néha alig várjuk, hogy elaludjon, mert van még mit csinálni. Legszívesebben már pattannánk is fel és rohannánk kifelé a szobájából. Ilyenkor a belső feszítő érzést azzal tudom feloldani, hogy arra gondolok, most ezt mennyire terhesnek érzem, de pár év elteltével vajon mennyit adnék, ha csak még egyszer itt ülhetnék az ágya mellett és altathatnám. Azok a pillanatok, amelyeket kihagyunk a gyermekünk életéből nem jönnek vissza többet. Pontosabban a közösen elmulasztott élmények, melyek megélésére lett volna sanszunk, ha nem sprintelünk végig a napokon, nem pótolhatók. Ha ez eszembe jut, rögtön nyugodtabban szemlélem az adott helyzetet. És tudom, a munka várhat egy kicsit. Úgyhogy vagy átadom magam én is a pihenés élményének, vagy egyszerűen hagyom, hogy a gondolataim cikázzanak a fejemben, és néha egész jó ötleteket szüljenek.

És az érték itt nem áll meg. Látni a fejlődését, például, amit a múlt héten még nem tudott lerajzolni, és ma sikerül. Vagy egy új kifejezést hallunk tőle, és itt nem az ovistársaktól hazahozott rövid ronda szavakra gondolok. Az összekacsintó mosolyokra vagy arra az üde kreativitásra, amivel minden játékból képes valami egészen már játékszert csinálni, alternatív szabályokat alkotni. A sor végeláthatatlan. Ami megálljt parancsol neki, azok mi vagyunk, amikor nem szorítunk helyet a gyermekünkkel töltendő időnek. Valóban próbára teszik a türelmünket. Mert a felnőttes világba sokszor nem fér bele a gyerekesség. Túl komolyan vesszük magunkat, a feladatainkat, túl nagy jelentőséget tulajdonítunk saját magunknak. Míg pofára nem esünk. Közben pedig nem vesszük észre, hogy van valaki, aki tényleg fontosnak tart minket, aki számít ránk, a gyermekünk. Fontoljuk meg Steve Biddulph szavait: "A gyerekeink iránti szeretet nem csupán egy gyengéd érzés, a szeretetet a cselekvéseink fejezik ki."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor próbálj a hétköznapokban is picit több türelmet nyújtani a gyermekednek, és oszd meg másokkal is ezt a cikket.
Fotó: Daria Shevtsova, Pexels