Felszínes kommunikációk

Kihasználjuk a kommunikációban rejlő valódi kapcsolatépítő erőt?

Bizonyára sokat és sokféle formában kommunikálunk nap, mint nap. De megfigyeltük már, hogy kivel, miről, mennyit, hogyan? Napi kommunikációnk nagy része felületes, informatív, inkább kötelező köröket futva információcserét végzünk, és nem mélyedünk bele társalgásokba. Valószínű ez utóbbiban mind le vagyunk maradva, kivéve talán a pszichológusokat. Eléggé kihasználjuk a kommunikációban rejlő kapcsolatépítő erőt?

Majd holnap. A beszélgetés csupán egyike a kommunikációs faktoroknak. De az egyik legfontosabb. Egy jó csevegés gyógyír a lelki sebekre. Ráadásul az időzítésen is sok múlik. Néha hallgatunk, amikor beszélnünk kéne és beszélünk, amikor hallgatnunk. Félbe hagyott és a levegőben lógó kapcsolatok, amelyekből hiányzik egy kiadós diskurzus. A mulandó idő pedig egyre kínosabbá teszi a beszélgetés, illetve a kontaktus felmelegítése. Várunk, halogatunk, hogy majd holnap, aztán eljön az idő, amikor csak legyintünk rá, úgyis mindegy már. Vagy az is lehet, nem lesz többé lehetőségünk beszélni a másikkal. Ne tologassuk a végtelenségig az értékes kapcsolataink ápolását.

Egy like nem elég. Az emotikonok időmegtakarító jelzések. De értékük is csupán jelzésszerű. Megmutatom, hogy vagyok, és látlak is, és te is látod, hogy értékellek. Pedig ennél kevés üresebb dolog van a világon, aminek még többlet értelmet is tulajdonítunk. Előfordul, hogy valamit azért like-olunk, mert kérik. Vagy mert illik vagy csak a kölcsönösség elvén, mert a másik is like-olja az én bejegyzéseimet, fotóimat. Van, aki szinte mindenre nyom egy smile-t gondolkodás nélkül. Kiről szól ez akkor? Rólam vagy róla? Ha tényleg számít valaki, akkor szabjuk személyére az üzenet. Egy ikonra kattintani egyszerű, de megfogalmazni egy személyes üzenetet erőfeszítést igényel.

Időigényes. Helyben is vagyunk, az erőfeszítés mindig időigényes. Idő tekintetében a keretünk szűkös, folyton megyünk valahová, csinálunk valamit, ebből kiszakítani elég körülményes. Sort keríteni egy-egy tartalmasabb beszélgetésre, úgy, hogy közben ne az óránkra pillantgassunk elkötelezettséget igényel. Ráhangolódni a másikra, belemelegedni a mondandónkba leginkább nyugodt és zavartalan körülmények közt lehetséges. Sosem értettem a kávézók legtöbbjében miért bömböl úgy a zene, hogy szinte egymás szavát nem lehet hallani. Értem én az üzleti szándékot, de azért egy kávézó nem gyors étterem, oda beszélgetni ülnek be az emberek. Ezt nem mindenütt lehet idilli módon megtenni. Keressünk megfelelő helyet és, ami lényegesebb időt egy meghitt csevejre. Eginald Schlattner szerint; "A beszélgetésnek csak akkor van igazából értelme, ha türelmesek vagyunk a szavakhoz, a beszélgetéshez. Szakítsunk időt egymásra."

Megnyílni. Ezt nem igazán szeretjük. Kiadni magunkat és ezzel kvázi kiszolgáltatottá válni. Pedig egy igazán jó beszélgetés olyan, mint egy jó bunyó, az ember ad is és kap is. A különbség az, hogy itt nem legyűrni kell a másikat, hanem egyenrangú társunkká tenni. Így nyerhetünk mindketten egy jó beszélgetést, jó kapcsolatot, esetleg jó barátot. Legyen egy belső kódexünk, hogy meddig megyünk el a személyességben. Ez biztosít egy védelmet a kiszolgáltatottságunk terén. Még akkor is, ha ezt egy kiemelkedően kellemes társalgás esetén felülírjuk. Egyébként az egymásra való nagyobb odafigyelés, koncentráció, bizalom számára hasznos, ha nem vesszük elő a telefonjainkat. Az Essexi Egyetem egy vizsgálatában ad hoc módon rendezték párba az embereket és hagyták őket egy kávézóban beszélgetni. Utólag megkérdezték tőlük, mennyire sikerült közel érezniük magukhoz a társalkodó partnerüket. Kiderült, azokban a helyzetekben, ahol kikerült egy mobil az asztalra, sokkal kevésbé vélték kielégítőnek a beszélgetést. Mintegy öntudatlanul is, de figyelemelterelő tényezőként szolgált a telefon.

Kínos téma. Vannak kapcsolataink, amelyek egy kis igazításra szorulnak. Nem kifejezetten hangos szóváltással váltunk el egymástól, de történt valami, ami sérülést okozott az addig jó muzsikáló viszonyunkban. Talán ezt mindkét fél érzi, de egyikük sem beszél róla. Ameddig ez az éles penge látatlanul ott lebeg a fejünk felett, benne lesz a levegőben a feszültség. Bármennyire is kínos beszélnünk kell róla. Mondjuk a "nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem egy kicsit felemásra sikerült a legutóbbi találkozásunk" féle mondattal elindíthatunk egy javító célzatú eszmecserét.

Egy jó beszélgetésnek vagy akár pár jól megfogalmazott sornak mindig itt az ideje. Akár javítani vagy kijavítani, akár építeni szeretnénk a környezetünkben egy kapcsolatot. A kommunikációnk fejlesztése, igényes alkalmazása mindig a segítségünkre lesz. És minden alkalommal, amikor gyakoroljuk a kommunikációt, szert teszünk valamire. Jobbak lesznek a kommunikatív képességeink, megnyerünk egy új embert magunknak, erősítjük a meglévő kapcsolatainkat. Így vagy úgy, de hasznunkra, ha túl lépünk a napi felszínességen. Amint azt Dunai Tamás kifejtette; "Nem tehetem meg, hogy ne figyeljek a másikra. Két okból. Nem csak azért, mert illetlenség és udvariatlanság, hanem azért is, mert hátha olyasmit tudok meg tőle a következő tíz másodpercben, ami az egész eddigi életemet módosítja."

Ha tetszett ez a poszt, akkor oszd meg másokkal is.
Fotó: Christin Hume, Unsplash