Elszalasztott élet

Amikor inkább bele sem kezdünk valamibe, mert...

"Két dolog van, amit többnyire csak visszatekintve ismerünk fel. Az ostobaság az egyik. A másik az alkalom, amit elmulasztottunk." (Stephen King)

Az ember mindig a legkisebb ellenállás felé megy. Megszokásból, kényelemből vagy simán csak lustaságból, de így van. Ez pedig sokszor egyenlő azzal, mint nem csinálni semmit. Bocs, egy dolgot csinálunk, kifogást keresünk. Ha nyitnánk egy speciális boltot, ahol előre elkészített kifogáscsomagokat lehet kapni, biztos sikerre számíthatnánk, hisz még ezzel sem kéne fárasztanunk magunkat. Készen kapnánk az instant kibúvókat. Ha valami nem megy azonnal vagy tökéletesen, akkor inkább bele sem vágunk.

Mulasztás. Mondjuk az ember nem szívesen ülne be egy hobbi fogász székébe, de a legtöbb dolog az életünkben nem igényel ekkora felelősségű szaktudást, bátran próbálkozhatnánk vele. Számtalan apróság tekintetében döntünk úgy, hogy nem tulajdonítunk neki jelentőséget, holott ezek a csekélységek nagy változást hozhatnának. Sokunk az élet elmulasztásának szisztémáját olyan tökélyre fejlesztette, mint a Ponyvaregényben Jules a lábmasszírozás technikáját. Nem csiklandozunk vagy ilyesmi, nem maceráljuk a becsvágyunkat holmi bűntudattal, hogy jobb is lehetne, jobban is mehetne.

Várakozás. Nem szeretünk sorban állni, várakozni, mégis többen azzal töltik idejük nagy részét, hogy várnak valamire. Várhatjuk a sült galambot, de jobb, ha mi sütjük ki magunknak. Várhatunk a tökéletes alkalomra, de az valószínűleg sosem jön el. Utólag fogunk rájönni, hogy melyik volt az a momentum, ami ugyan nem volt hibátlan, de a legközelebb állt a tökéleteshez, és akkor kellett volna lépni. De addigra már késő. Ki ne emlékezne arra, amikor nem mert leszólítani valakit, aztán többé már nem adódott rá lehetősége. Talán az lett volna élete szerelme, ám ezt már sosem fogja megtudni. Megragadni a pillanatot felkészültség, bátorság és céltudatosság egyvelege.

Megtehetném, de... Például élhetnék egészségesebben, mozoghatnék, megtanulhatnék főzni, ehetnék igényesebb ételeket, de olyan körülményes. Kimozdulni otthonról és elmenni egy edzésre vagy egy kemény nap végén még összebarmolni a konyhát, ahelyett, hogy ledobnám magam a puha fotelbe, na azt már nem. A pillanatnyi kényelem vajon megéri-e az eltunyulást? Az egészség az a kényes terület, amelyet főként fiatalon nem becsülünk eléggé. Szervezetünk strapabíró, sokat kibír, a kérdés csupán az, mikor adja be a kulcsot. Mindenért megfizetünk, a gondoskodásért ugyanúgy, mint a gondatlanságért. Bethlen Gábor mondta; "Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet."

Otthonosan. Igaz ez a párkapcsolatunkra is. Javíthatnék rajta, de minek, jók vagyunk mi így is. Egyébként sem vagyok az a romantikus alkat. Aztán mikor egy nap nem jön haza a kedvesünk, mert lelépett egy kedvesebb munkatársával, akkor mondjuk, hogy jók vagyunk így is. Mindez nem alkat vagy tehetség kérdése, inkább azé, hogy mennyire fontos számunkra a partnerünk. Megismerkedésünket követően fűt fát megígérünk, majd jól elfelejtjük megművelni ezt a kertecskét. Minden előbbre való lesz, már nem prioritás egy kis figyelmesség, udvarlás, inkább nyűg. Pedig, amikor felvállalunk egy kapcsolatot, ezzel is számolnunk kell. És sokkal inkább a párunk iránti elkötelezettség ismérve, mint romantika kérdése.

Tapasztalat. Nem indulok el egy pályázaton, mert úgysincs esélyem. Vagy mert előre lefutott ügy. És mi van a közben szerezhető tapasztalattal? Az smafu? Amit megtanulunk aközben, míg megdolgozunk egy előmenetelért, az így is úgy is a miénk lesz és marad. Legközelebb a javunkra válhat. Nem nyerhetünk meg mindent, de nem is veszíthetünk el. Azzal a hozzáállással, hogy előre vesztesnek könyveljük el magunkat, csak a léhűtőségünket palástoljuk. Fogjunk neki és tegyük próbára a képességeinket, majd sikertelenség esetén, a frissen szerzett ismereteinkkel gazdagabban felvértezve vágjunk bele újra egy kihívásba.

Jó helyen. Bárhol is legyünk most, bármivel is foglalkozzunk, a környezetünk elhiteti velünk, hogy jó helyen vagyunk. Jó itt nekünk, ne akarjunk többet, megkapjuk, ami jár. A körülöttünk lévőknek ez az érdekük. Ott tartani vagy épp azt az ügyet, helyet szolgálni. Ez akár igaz is lehet, hisz lehet ez egy valóban nemes ügy, egy előléptetésre alkalmas meló. Ám a fő kérdés a mi lelkivilágunk. Mi jól érezzük-e magunkat ott vagy sem? Ez a döntő, és nem mások befolyása és véleménye. Fel kell ismernünk, amikor manipuláció áldozataivá válunk, és olyan közegben leledzünk, amelyben se nem tudunk kiteljesedni, se nem szolgálja a saját érdekeinket maradéktalanul. Lépjünk, ha kell, jobban érezzük majd magunkat.

Rendszeresen hozunk döntéseket, amivel hátrányba hozzuk magunkat. Az is megesik, hogy azzal vetjük vissza a haladásunkat, hogy nem döntünk. Megmaradunk egy szinten, ahol nem rossz, de nem is igazán jó. Megvagyunk, elvagyunk, mégis néhányunkban valahogy van egy hiányérzet. Ez annak a jele, hogy érezzük van bennünk több is, mint amit eddig kiadtunk. Hacsak nem hasonulunk meg teljesen, ez a böködő érzés egyre bosszantóbbá válik. Tehetetlenségünk végül szembesít vele, hogy kihagytunk valamit az életünkből. Ne szembesüljünk azzal, amit Audrey Hepburn így fogalmaz meg; "Borzasztó lenne életünk végén visszatekinteni, és legnagyobb sajnálatunkra csak rossz dolgokat, elszalasztott alkalmakat és elmulasztott lehetőségeket látni."

Ha tetszett ez a poszt, akkor nyomj el like-ot, oszd meg másokkal vagy csatlakozz az oldal követői közé. Vagy csinálj bármit, csak csinálj valamit.

Fotó: Brunel Johnson, Unsplash