Dobok majd egy üzit!

Miként változtatta meg a kommunikációt a digitalizáció?

"Az online beszélgetés körülményei nem feltétlenül kívánják meg, hogy alkalmazkodjunk azokhoz a társadalmi szokásokhoz, melyek a valódi életben keretezik a viselkedésünket." (Tari Annamária)

A kommunikáció mindig sarkalatos pont az emberek és a közösségek életében. Számtalan konfliktus a meg nem értésből vagy a félreértésekből származik. Ki, mit mondott, hogyan mondta, és egyáltalán hogyan gondolta? Most a digitális korban minden eddiginél könnyebb kommunikálni másokkal. Egyben minden eddiginél könnyebb félre is érteni egymást.

Gyors, rövid, végtelen. Minek cifrázni, ha tömören és lényegre törően is közölhetjük a mondandónkat. Az üzenetek tényleg nem kívánják meg a doktori disszertációk igényességét. Az idő eltűnik, akár csak a hely vagy a klasszikus illem. Nem kell, hogy egy adott helyen vagy időben legyünk, hogy beszélhessünk. Én ráírok valakire, ő pedig majd válaszol, amint lehetősége nyílik rá. Percek, órák vagy akár napok is eltelhetnek az üzenetváltások között. Ennek okán a digitális kommunikációnak gyakran nehezen behatárolható az eleje és vége. Nem véletlen, ha okafogyottá válik be, illetve elköszönni, hiszen a csevegésünk egy sohavégetnemérős folyam. Persze az idősebb generáció igyekszik itt is betartani az udvariasság ősi szabályait és köszön. Ebből is kiderülhet, ha idősebb illetővel társalgunk.

Azonnal várt válaszok. Érdekes kettősség, hogy míg időtlenné váltak az üzengetések, addig számos más felvetésünkre szeretünk mielőbb választ kapni. Kérdést teszünk fel egy cégnek, érdeklődünk a csomagunk felől, időpontot szeretnénk foglalni. Megszoktuk az automatikus online visszajelzéseket, és nagyjából ezt azonnaliságot vágyjuk, ha hivatalos minőségben megszólítunk valakit. Tudjuk magunkról, mert a mi zsebünkben is ott fityeg egy állandóan értesítéseket küldő eszköz, hogy biztosan megkapták a kérdésünket, így akár válaszolhatnak is. A nap bármely szakában. Az egészséges kereteket hajlandóak vagyunk háttérbe szorítani. Ahogy ezt egyébként sok cégnél a vezetőség is teszi az alkalmazottak irányába. A szüntelen elérhetőség hátránya, hogy egyesek visszaélnek vele. Till Attila beszélt nemrég egy interjúban arról, hogy manapság már sok kényes témáról folyik beszélgetés, főleg a digitális platformokon, de a nem szexuális munkahelyi és főnöki terrorról, amelynek nagyjából mindenki ki van téve még nem. Ezt még nem tudtuk megugrani a véleménye szerint. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy bízom benne eljön az idő, amikor ez a viselkedés legalább olyan szégyenteljesnek minősül majd, mind a családon belüli erőszak. Ha erősnek tűnik a hasonlat, akkor gondoljunk rá, mennyi időt töltünk a munkahelyünkön. Vagy arra, hogy sok cég egy nagy családként hivatkozik magára. És végül a bántalmazás, az erőszak, bárhol történjék is hatalmas sérüléseket eredményezhet.

Sokat mondó ikonok. Rengeteg emojit használunk az üzenetekben. Megpróbáljuk egyetlen piktogramba sűríteni a mondanivalókat, az érzelmeinket, ezzel is rövidíteni a szöveget és érzékletesebbé tenni a tartalmat. Csakhogy ez rengeteg félreértést okozhat. Bár szabványosított karakterekről van szó, olykor mégis előfordul, hogy egy-egy figura, amely nekünk egyértelmű, a másiknak nem. Még ha tisztában van is a jelentésével, az adott szövegkörnyezetben számára ez nem evidens. Mit akart ezzel? Nekem szánta? Meg akart bántani? Nem feltétlenül, de könnyedén kibillenthettük az egyensúlyából. Nem akartunk ártani, mégis törést váltottunk ki a kommunikációban, és akár a kapcsolatban is. Jópofa ez a sok színes hangulatjel, feltudja dobni a társalgást és egyszerűsíti az írogatást. De a problémamentes működésükhöz elengedhetetlen, hogy a beszélgetésben résztvevők mindegyike számára azonos jelentéssel és jelentőséggel bírjon.

Növekvő negativizmus, tovább csökkenő vitakultúra. Az online felületek mindent elbírnak. És mi is többet engedünk meg magunknak a virtuális térben. Akkor is, ha ismernek minket ott, ahol felszólalunk, akkor meg aztán végképp, ha inkognitó mögé rejtjük valódi személyünket. Akkor kedvükre fröcsöghetünk. Sokkal negatívabb megnyilvánulásukat teszünk. Nem parázunk a következményektől, bátran megyünk neki annak, akivel nem értünk egyet. Megnézném, hányan vállalnák fel ugyanezt a viselkedést nyilvánosan is mások előtt vagy belenézve az ekézett személy szemébe. Kétlem, hogy egymást taposnák a jelentkezők. Online van bőr a képünkön, tekintettel, hogy nincs igazi képünk. A személyes kontaktus hiányában könnyebb negatívnak lenni. Sajnos, ez tovább gyengíti az egyébként is ingatag lábakon álló vitakultúrát. Hogy meghallgassuk egymást, esetleg megértsük, de ha ez nem is megy, tiszteljük a miénktől eltérő nézeteket.

Közösségi szellem. Amint könnyebb negatívnak lenni, úgy az ellenkezője is igaz. Korábban a szűkebb környezetünkben kereshettünk és találhattunk a velünk megegyező szemléletű egyéneket. Ma ezt jóval tágabb térben is megtehetjük. Ki sem kell lépnünk a házból, hogy komfortos közösségben érezzük magunkat. Ahol arról és úgy beszélnek, ahogy mi gondolkodunk. Ahol ugyanazokkal a kihívásokkal küzdenek, mint mi. Ahol támogatnak és megerősítenek céljainkban. Ennek persze a veszélye, hogy teljesen egyoldalúvá válik a szemléletünk. Ráadásul, ha hülyeség kezd el terjedni egy csoportban vagy ne adj isten a gyűlölet, ezeket is könnyedén magunkénak érezzük. Hiszen ez a mi kis védelmező és jóakaró közösségünk. A burok, amely meleget ad, figyelmet, az érzést, hogy nem vagyunk egyedül. Csak ne felejtsük el, itt is igaz a tézis, az interneten egyszerű észt osztani, jókat mondani, felbujtani, megfűzni, de a cselekvés már egészen más lapra tartozik. Sokan, akik meggyőzően érvelnek, teszik ezt egy képernyő mögül, de zéró valós aktivitással. Jó, ha megőrizzük vagy kialakítjuk a kritikus gondolkodásmódunkat, a mindenkori tisztán látás végett.

Az online világ vívmányai mindannyiunkra hatással vannak. Akár akarjuk, akár nem, akár rendszeresen használjuk ezeket, akár ritkán. A hétköznapi kommunikációnkba is számtalan új szokás, viselkedésmód beleivódik, amelyek a digitális médiumokból származnak. Természetesen éljünk velük, segítik az életünket. De figyeljünk rá, hogy körültekintéssel és józan ésszel tegyük. Akkor válik mindenkinek egyaránt a hasznára. Figyelmeztessen erre Henrik Fexeus gondolata: "Még soha nem voltunk ennyire gonoszak egymással, és soha nem tudtuk ezt ilyen könnyen megúszni. A digitális hálózat tökéletesen alkalmas arra, hogy információt továbbítson, de kevés kivételtől eltekintve, egyelőre, lényegesen rosszabb azon a téren, hogy együttérzést közvetítsen."

Ha tetszett ez a bejegyzés akkor olvass bele más cikkekbe is, hátha azok is elnyerik a tetszésed.

Fotók: freepik, rawpixel.com