Büntetés vagy következmény?

Fegyelmezés ésszel, szívvel, lélekkel

"A természetben nincsenek jutalmak és büntetések, csak következmények."
(Robert Green Ingersoll)

Szülőként egyik leghőbb vágyunk, hogy gyermekeinket fegyelmezni tudjuk. Úgy viselkedjenek, ahogy illik vagy még inkább, ahogy mi szeretnénk, ahogy nekünk tetszik. Csakhogy nem ez a dolguk. Az ő dolguk feszegetni a határokat, hogy így ismerjék ki jobban a környezetüket és a saját képességeiket, lehetőségeiket. Ezt is vegyük számba, amikor legközelebb büntetést alkalmazunk.

A legitimáció alapelve. Malcolm Gladwell egyik könyvében feszegeti a fegyelmezés kérdését. Szülőként is fontos megérteni, hogy ha fegyelmezni akarunk, akkor számít, miként viselkedünk, milyen példával járunk elől. Szerinte a legitimáció három alappilléren nyugszik. Az egyik, hogy a gyermek elmondhassa a saját véleményét és ezt hallgassuk is meg. A másik, hogy a szabályok egyértelműek legyenek. A harmadik pedig az igazságosság, a szabályok mindenkire egyaránt vonatkozzanak, ne kivételezzünk. Ezen elvek gyakorlásával elfogadtathatjuk a tekintélyünket.

Az incidens. Nézzünk egy valós példát. Pár hete a kislányunk áthívta egy barátnőjét játszani. Együtt töltöttek egy jó hangulatú, kellemes délutánt. Az csak az esti pakoláskor derült ki, hogy suttyomban felcsempésztek a szobájába egy csomó édességet és mind betömték. Az üres csomagolások egy részét egy szatyorba, a másik részét az ágy alá rejtették. Valamint a szobája szőnyegét is sikerült összekenni csokival. Erre válaszul egy hétig eltiltottam az édesség evéstől. Az indokok a következők voltak. Egyrészt tudta, hogy nem hozunk fel ételt a szobába. Másrészt, amikor már láttam jeleket, hogy itt valami történt, a kérdésekre nem mondta meg az igazat, csak sumákolt. Harmadrészt pedig, úgyis megette előre a heti édességadagját. Elmagyaráztuk, hogy nem az a legnagyobb gond, hogy ennyi mindent felfaltak, hanem, hogy ilyen körülmények között, eltitkolva. Azt is erősítettük benne, hogy nem haragszunk rá, ez nem büntetés, ez a tettei következménye. Mondhatjuk, hogy ezzel próbáltam tompítani az élét a fegyelmezésnek, de valójában szerettem volna, ha megérti, hogy annak, amit tesz következménye van. Az adott cselekedettől függőben kedvező vagy kedvezőtlen, de van.

Legyen mindennek következménye! A teljesség kedvéért azt is említsük meg, miként alakult ez az egy hét. Igyekezett tartani magát a szankcióhoz, az iskolában például visszautasította, ha megkínálták a társai. Otthon sem jött elő lelkünkre ható könyörgéssel, hogy csak egy kis darab édességet hagy ehessen. Elfogadta és betartotta a megvonást. A legdurvább az volt, amikor ragaszkodott hozzá, hogy suli után elkísérjük fagyizni egy barátnőjét. Tette mindezt egyetlen kérlelő szó vagy kunyerálás nélkül. Becsületesen helytállt. Hazafelé sétálva el is mondtam neki, mennyire nagyra értékelem, amiért ilyen kitartó. És ha volt következménye a mértéktelen édességhabzsolásnak, akkor ennek is kell legyen. Ha lejár az egy hét, és az időjárás is engedi, jöhet a fagyizóba az adagjáért. Ő azonban határozottan tudta, mit akar. Azt válaszolta, inkább a barátnőjével együtt szeretne jönni, amint lehet. Legyen így, egyeztem bele.

Rossz vagyok. A csokis kaland kapcsán felmerült a kislányunkban, hogy rossz gyerek. Érdekes, mert el sem hangzott ilyesmi vagy ehhez hasonló kifejezés tőlünk. Fontosnak tartottuk megnyugtatni, egyáltalán nem volt rossz. Azért, mert rossz fát tett a tűzre, ő maga nem rossz. A cselekedet nem egyenlő a személyiséggel. Belőle fakad, de annak számos oka lehet. És a szeretetünk nem függ a cselekedetétől. Önmagáért szeretjük, és ez akkor is így van, ha épp felbosszant, megőrjít, rosszcsontkodik és nekünk esetleges retorziót kell életbe léptetnünk. Egy ölelésre akkor is van idő, ha egy időre eltiltjuk a csokitól vagy bármi mástól. (Más kérdés, hogy kér-e egy ölelést ekkor.) Ahogy a bevezetőben megjegyeztem, a gyereknek a dolga a határok feszegetése. A szülőknek pedig a határok kijelölése, és következetes betartásuk.

Csak konzekvensen. No igen, a következetesség nem feltétlenül szülői erősség. Biztos sokunknak hagyta már el a száját hirtelen felindulásból ehhez hasonló mondat: "ha nem fogadsz szót, akkor visszaveszem az ajándékot.". Már a kimondás pillanatában sem gondoljuk ezt komolyan, csupán fenyegetőzünk vele. De ha mi magunk sem vesszük komolyan, miért várjuk el, hogy a gyerek így tegyen? Nem is veszi. Olyat mondjunk, ami be is tartunk, és olyan szabályokat hozzunk, amelyeket magunkra nézve is kötelezőnek vélünk. Ez lényeges ismérve az igazságosságnak. A szabályok nem csupán a gyerekre vonatkoznak, hanem a szülők re is. Ha csak elvárunk, figyelmeztetünk, fegyelmezünk, büntetünk, de magunkra nézve nem tartjuk kötelezőnek a szabályokat, nehéz dolgunk lesz. Lehet, hogy figyelmeztetnünk kell, ha undokul szól hozzánk, hogy nem a barátaival beszél, de mi sem szólhatunk hozzá minősíthetetlen hangnemben. Elvárjuk, hogy ha megbánt minket, akkor elnézést kérjen, de vajon mi megtesszük-e ugyanezt az ő irányába? Felnőttként, szülőként mi is hibázhatunk, és hibázunk is. Akkor érzi, hogy az általunk működtetett rendszer korrekt és igazságos, ha nem kizárólag ő van szabályozva, hanem mi is elszámoltathatók vagyunk.

Talán a példázat kissé triviális volt, ennél jóval nagyobb problémákkal is szembesülünk a nevelés során. És talán nem az általam választott a legjobb megoldás. Egy megoldás volt mindössze, amelyet kellően gyermekbarátnak tartottam ahhoz, hogy bevessem. Más is működhet, más módszer is kellő empátiával közelíthet a helyzethez és a gyermekhez. És ez számít. Legyen bennünk szeretet, amikor fegyelmezni és felelősségre akarunk vonni. A retorzió álljon arányban az elkövetett vétekkel, és még jobb, ha törekszünk megbarátkozni a büntetés helyett a következmény szóval. Az átlátható szülő kiváló nevelői példa egy gyermek számára. Ezt erősíti meg Pál Sándor Attila gondolata: "Akár akarja az ember, akár nem, azokat a mintákat viszi tovább, amiket ő látott gyerekként, úgy rögzülnek belé, mint friss aszfaltba az óvatlan járókelők szandálnyomai."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor légy az oldal rendszeres olvasója, követője.
Fotó: Drazen Zigic, freepik