Az elfogadásról

Miért fogadjuk el olyan nehezen magunkat és másokat?

"Boldog az az ember, aki hozzátartozói tökéletlenségét éppúgy elviseli, ahogy szeretné, ha az ő tökéletlenségét mások elviselnék." (Assisi Szent Ferenc)

Sokat hajtogatott kifejezés lett az elfogadás. Fogadjuk el ezt, fogadjuk el azt, halljuk nap, mint nap valahonnan. Talán nem árt ezt a gyakran emlegetett szófordulatot kicsit jobban átgondolni. Mit ajánlott valóban elfogadni és mit nyerünk ezzel a képességünkkel?

Belenyugvás. Először is tisztázzuk, az elfogadás nem egyenlő a beletörődéssel. Nem kell, hogy mindent benyeljünk, amit az élet ránk osztott. Vannak helyzetek, amikor ki kell állnunk magunkért, küzdenünk kell az igazunkért, az elveinkért. Persze, az adott körülményt elfogadhatjuk, azt, hogy ez most szerencsétlenül alakult. Ezen nem vitázhatunk, de harcolni, harcolhatunk teljes erőnkkel a meggyőződésünkért. És meg is kell tennünk.

Kit elfogadni? Visszatérő párkapcsolati mantra, hogy fogadjuk el a kedvesünket. Ám ez korántsem olyan egyszerű. Elfogadni a másik embert az tudja, aki magát elfogadta, elfogadja. Ez a játék ezzel kezdődik. Elfogadom, hogy nem vagyok tökéletes, de attól még szerethető vagyok. Tudom, hogy minden hibámmal együtt értékes vagyok. Ez különösen a perfekcionistáknak egy lehetetlen küldetés, de nélkülözhetetlen egy önostorozás mentes hozzáállás kialakításához. Így juthatunk el másokhoz. Eötvös József szerint; "Csak addig vagyunk szigorúak mások iránt, míg magunkat nem ismerjük."

Ha nem megy. Hát az baj. Aki nem fogadja el magát az nem hisz a szeretetreméltóságában, nem hisz a sikerében. A kétely folyton ott munkál benne. Mindig felbukkan egy óriási kérdőjel az életében és aláássa az optimista történéseket. Gyanakszunk mindenre és mindenkire és nem tudjuk őszintén befogadni a pozitív impulzusokat. Idővel mi magunk lehetetlenítünk el egy kapcsolatot, egy karriert, az önmagunkba vetett hit hiányában. Döntéseink vagy épp passzív mentalitásunk a rossz irányba terel bennünket.

Kísért a múlt. Valószínűleg korábbi élményeink vezettek odáig, hogy problémánk van magunkkal. A gyermekkori gúnyolódások céltáblájaként megfogant bennünk a kishitűség. Gondunk akadt a szüleinkkel, elutasítjuk őket, ezért nem tudjuk magunkat sem elfogadni nőként, vagy férfiként és ezek a mély belső beépülések negatív hatás gyakorolnak a párkapcsolatunkra. Megtagadjuk a családunk gyökereit és ebből fakadóan képtelenek vagyunk egészséges légkört teremteni az otthonunkban. A személyiségünk az évek során lerakódott rétegekből épült fel. Ismeret, érzés, tudás, tapasztalat, kismillió benyomás, amely azzá formált, akik most vagyunk.

Aki keres. Ezzel nem a felelősség alól akarok felmenteni senkit. Felnőttként fel kell ismernünk, ha hibásan vagyunk dekódolva, és van döntési szabadságunk változtatni rajta. Amikor azon kapjuk magunkat, hogy kellemetlenül érezzük magunkat valami miatt, akkor megpróbálhatjuk megkeresni, honnan ered ez az érzés. Megkérdezhetjük magunktól, mi bánt minket, és találkoztunk-e már ezzel a megbántottsággal korábban? Mikor és hol? Amikor azonosítjuk a régen gyökerező probléma gócpontokat, akkor elindulunk azok kibogozásának rögös útján. Az első a felismerés majd a beismerés, hogy igen, akadt némi gondunk, ami a mai napig kihat ránk.

Ami ma van. A most nem egyenlő a múlttal. Mindannyian cipeljük a ránk rótt terheket, de ez nem szükséges, hogy megbélyegezzen, előre elrendeltesse a sorsunkat. Megismerve az okokat, megnyugodhatunk, letehetjük a súlyt, és elkezdhetünk dolgozni a kiiktatásán. Nem állandóságra ítélt márványszobrok vagyunk, hanem képlékeny és alakítható emberek. Hibásan, tökéletlenül, de most is működünk. És van esélyünk a jobbításra. Az elfogadás itt kezdődik. A múlt nem árnyékként vetül ránk. Szeretjük magunkat feltétel nélkül, minden körülmények között. Mert méltók vagyunk rá, megérdemeljük.

A jutalom. Az igazi ajándék az, hogy kevesebbet aggódunk olyan dolgok miatt, amelyek az eredőit korábban talán nem is tudtuk megfogalmazni. Csak örök elégedetlenek voltunk. Hol a munka, hol a párunk, hol a család, mindig akadt valami, ami nem hagyott nyugodni. Rágódtunk és vívódtunk olyasmiken is, amelyeken nem állt módunkban változtatni. Most szert tettünk egy kiegyensúlyozottabb lelkiállapotra. Elfogadóbbak, egyben befogadóbbak is lettünk. Nem keressük mindenhol a tökélyt, mégis jól érezzük magunkat. Élvezzük a világot a maga teljességében és egységében. Az kapcsolataink, élén a párkapcsolatunkkal, harmonikusabbá válnak. Végre megérteni és nem megváltoztatni akarjuk az embereket. Amint azt William Pullen megfogalmazta; "El kell fogadnunk, hogy nem tudjuk teljesen átformálni sem önmagunkat, sem a világot, amelyben élünk. Ha megbékélünk ezzel az egyszerű igazsággal, segíthet enyhíteni a stresszt és a szorongást, amely épp annak révén keletkezett bennünk, hogy próbáltuk tagadni ugyanezt a tényt."

Ha tetszett ez a poszt, akkor oszd meg másokkal is. És csatlakozz az oldal követőihez.
Fotó: Erriko Boccia, Unsplash