Álom vagy valóság?

Miért tér el nagymértékben, amit elképzeltünk magunknak attól, ami megvalósult?

"Talán a legszebb élmény, amelyben bárki részesülhet, a tudat, hogy ura a sorsának és a jövőjének." (Brian Tracy)

Gyermekkorom kedvenc fejtörője volt, amikor meg kellett keresni két kép között a különbséget. Az elsők könnyen meglettek, de az utolsókhoz már jó megfigyelőképesség szükségeltetett. Ilyesmi történik velünk a való életben is. Gyermekként különösen élénk a képzelőerőnk, de később is van egy kép a fejünkben, hogyan képzeljük el a dolgainkat, a munkánk, a családunk, az életünket. Aztán jön az élet, és mutat egy képet ő is a részünkre. Ebben vannak nagy eltérések és egészen aprók, amelyeket alig lehet észrevenni. A pici eltérések is egészen nagy különbséget hozhatnak az életminőségünkben, a nagyobbak meg egyenesen szemet szúróak. Miért ekkora a távolság a fantázia és a valóság között? És tehetünk valamit, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz? Néhány az okok közül.

Lusták vagyunk. Anthony Robbins szerint "Az emberek nem lusták. Egyszerűen nincs olyan céljuk, ami motiválná őket.". Hiányzik belőlünk az ambíció. Ha azok a fickók vagyunk, akik életükben egy fűszálat sem tettek keresztbe, akkor bizony lusták vagyunk. Nincs ezen mit szépíteni. Mint Nick Hornby hőse az "Egy fiúról" című könyvében, aki kipiheni a semmittevést (filmen Hugh Grant prezentálja testhez állóan ezt az életérzést). Nincs törekvés bennünk, mert igazán célunk sincs, ezáltal tennivalónk sincs. Azonban vannak időszaki lustálkodók, akik épp kipihennek egy nagyobb fáradalmat. Ők előbb-utóbb visszatérnek majd az aktívak közé. Megfigyelések szerint inkább előbb, mint utóbb, mert nem tudnak tétlenül üldögélni.

Irreálisak az elvárásaink. Tudjuk hova vezet, amivel ma foglalkozunk? Melyik falnak támasztottuk a létránkat? Mi van a fal mögött? Nehogy akkor szembesüljünk a szomorú igazsággal, amikor felmásztunk a tetejére. Naivitás milliomos bevételeket várni egy recepciós állástól. Legyenek elvárásaink, de a realitástól se szakadjunk el. Őrület hosszú ideig ugyanazzal a tevékenységgel foglalkozni, és reménykedni, hogy egyszer majd más eredményre vezet. Fogadjuk el, hogy a legtöbb sikeres ember nem napi 8 órában vált sikeressé. Amikor letelt a munkaideje, tovább dolgozott, mást csinált, képezte magát. A Beatrice klasszikusa szerint "8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás". Kissé aktualizálva, 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra önmegvalósítás.

Hagyjuk magunkat eltéríteni. Nem állítunk fel prioritásokat, és rendszerint előnyben részesítjük a sürgős ügyeinket a fontos ellenében. Mindig jön egy újabb munka, egy fizetésemelés, egy előléptetés. Ha mi nem kontrollálunk, akkor mások megteszik helyettünk. John C. Maxwell említette; "Az igazság az, hogy bárhogyan eltöltheted az életedet, tetszésed szerint, de második lehetőség nem lesz!". Mindenkinek és mindennek van egy ára. Nekünk is, és az álmainknak is. A kérdés mindössze az mennyiért adjuk be a derekunkat. Mikor mondjuk, hogy oké, ez még bevállalom, aztán majd utána. Ha jók vagyunk abban, amivel foglalkozunk, akkor nem lesz utána. Az egyik lehetőség a másikat szüli, és ha ez nem abba az irányba visz, amely a lelkünk mélyén lényeges, akkor csak mi állíthatjuk meg ezt az eltérítő spirált. Fókuszunk vesztését okozhatja az is, ha időrabló szenvedély rabjai leszünk. Mint az internet, a játékok, a sorozatok vagy ezernyi egyéb más élvezet. A szórakozás kikapcsol és belefeledkeztet az idő rohanásába. Gyorsvonatként, lopakodó üzemmódban észrevétlenül suhan el mellettünk az élet. Bármi térít el, csak tudatosan, erővel, állíthatunk újra pályára, a saját céljaink érdekében.

Halogatunk. Majd holnap. Ez egyenlő azzal, hogy sose. "A halogatás az a sír, amibe a lehetőség van eltemetve." mondja Marie Clarence. Mondhatnánk ez a lustaság egyik fajtája, de a halogatás hátterében rendszerint más áll. Félelmek és önértékelési problémák. Félünk attól, mi lesz, ha elbukunk és nem leszünk sikeresek. Valamint rágódunk azon, vajon mit fognak szólni az emberek. "A halogatás ostobaság. Holnap ugyanúgy döntened kell, miért ne tennéd meg már ma? Azt hiszed, holnap bölcsebb leszel? Holnap csak öregebb leszel." szól Osho bölcselete. Bénító gondolatok tesznek minket mozdulatlanná. Mert így minden kényelmesebbnek tűnik. Nincs konfrontáció, nincs kudarc. Csak ott legbelül a fejünkben azok a fránya gondolatok ne emlékeztetnének rá folyton, hogy van valami, amire igazán vágytam egyszer. És megszerezhetném, ha tennék érte. Hm, talán, ha nem foglalkozom vele, majd elmúlik. Majd idővel. Talán holnap.

Feladtuk az álmainkat. Időközben valahol félrecsúsztak a dolgok. Gyakorta tapasztalható. Rendszerint ezt nem verjük nagy dobra. Nem posztoljuk ki nagy betűkkel a Facebook-on, és nem szervezünk egy nagy bulit, hogy bejelentsük. Nincs egy hirtelen jött nagy döntés. Egyszerűen csak az idő vasfoga megrágja az álmainkat. Lecseng, elhal bennünk a szenvedély. Szépen csöndben lassan az igényeinket hozzáigazítjuk a lehetőségeinkhez és éldegélünk. Ha valójában soha nem vágytunk többre, akkor megbékélünk és örömteli életünk van, lesz. Ha valamikor erős késztetést éreztünk a céljaink iránt, akkor legbelül mindig háborogni fogunk és elégedetlenek leszünk. Brian Tracy idézete alapján "Minden egy gondolattal, egy vággyal, egy reménnyel vagy egy álommal kezdődött.". Mindannyian ezekkel indultunk az életünk hajnalán. Van, aki beteljesíti, és van, aki útközben örökre elveszíti felemelő ábrándjait.

Tehát, ha nehéz is bevallani magunknak, de az elképzelésink és a megvalósulásuk közti különbséget mi okoztuk. Ennyi őszinteséggel tartozunk kezdeti nagyratörő vízióinknak. Belőlünk hunyt ki a gyermeki ártatlanság, az álmodozó szellem, a tettvágy, a remény tüze. Ám soha nem késő. Ezt a szikrát fel lehet éleszteni bárhol is tartunk most. Mahatma Gandhi szavaival; "A különbség a között, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot.". De minket biztosan megváltoztatna. És első lépésként, ez egész jól hangzik.

Ha tetszett ez a poszt, ne halogasd, like-old és oszd meg másokkal is a Facebook-on.