A szülőségben rejlő lehetőségek

A gyermekvállalás járulékos értékei

"Az apaság és az anyaság nem egyszerűen tett. Nem pusztán testi, hanem lelki természetű feladatot jelent." (Erdő Péter)

Mennyi lehetőség és szépség van a szülőségben. A gondozás szép és nemes feladat, a gyerek pedig nagy tanító. Míg gondoskodunk róla mi magunk is sokat változunk, tanulunk, fejlődünk. A hosszú felnövési folyamat bennünk is széles nyomot hagy, akár a traktor zivatar után a sáros földúton. Mivel gazdagodhatunk szülőként?

A rácsodálkozás élménye. Látni, hogy miből lesz a cserebogár. Honnan indult és hova jutott. Egy kézben tartható apróságból, önálló, beszélő, cselekvő kamasz, majd felnőtt lesz. Nem a kisajtolt teljesítményre gondolok, inkább a természetes érettségre. Mondjuk amikor megtanul késsel villával enni vagy hirtelen kiejt egy választékos szót. Ó, már ezt is tudja! Ezek ideális esetben a mi törődésünknek (is) köszönhetők. Ez jó érzés. Nevelni, fejleszteni jó érzés.

A megnyugtatás képessége. Gyerekeknél gyakran szakad el a cérna. Olykor jogosan, ilyenkor jön az elkeseredett sírás, és mi jól tesszük, ha mellétérdelünk, átöleljük és engedjük, hogy kisírja magát. Időnként előkerül a hiszti, amire mondhatjuk kedvesen, hogy nem dőlünk be neki, mert tudjuk, hogy csak akaratoskodik. És néha bagatell dolgokon is eltörik a mécses. Ekkor a legjobb a bohóckodás, az ügyetlenkedés. Az mindig nevetésre sarkall. Egyszerre sírni és nevetni nehéz, ezért ilyenkor felszólíthatjuk, hogy ne nevessen, az előbb még sírt, sírjon csak tovább. Ez aztán további kacagást eredményez.

Tanítás bárhol és bármikor. Nem kell beülni egy iskolapadba vagy formálisan leültetni az asztalhoz és okítani. Az élethelyzetek magukban hordozzák a tanítást. Amikor átkelünk az úton, vagy sétálunk és látjuk ősszel az elsárguló leveleket mesélhetünk a biztonságos közlekedésről vagy a természetről. Ha valaki durván viselkedik a játszótéren, elmagyarázhatjuk a helyes és helytelen viselkedés közti különbséget. A hétköznapok tele vannak lehetőségekkel, hogy gyermekünket a megfelelő gondolkodásra tanítsuk. Rajtunk múlik élünk-e velük.

Türelmünk erősítése. Vagy inkább próbája. Amikor az idegeinken ugrálnak a gyermekeink úgy működünk, mint egy bármikor robbani képes taposóakna. Ha felrobbanunk, akkor nem győzzük eltakarítani utána a romokat. A sok detonációt követően pedig a gyermekünkkel való kapcsolatunk is romokban heverhet. A türelmünk megacélozása egy dolog, a másik, hogy meg kell találni a békésebb megoldást a lecsendesítésükre. Hogy megőrizhető legyen a családi béke.

A kreativitásunk fejlesztése. Egy gyerek mellett nem gondolkodhatunk sablonosan. Elég megnézni azokat a Facebook csoportokat, ahol a szülők különböző kihívásokra kérnek tanácsot egymástól. Van, akinél ez jön be, van, akinél az. Nálunk meg egyik se, így kénytelen vagyunk tovább próbálkozni. De ez a kreativitás szülte a pandémia ideje alatt a különleges dekorációkat, az otthon tanulási módokat, vagy a találékony időtöltéseket. Leleményesnek kell lennünk, mert ami ma még működik a gyermekünknél, az holnap már nem biztos.

Adhatunk egy jó embert a világnak. Esélyünk van útmutatóként szolgálni. A viselkedése lenyomata lesz a nevelésünknek. Annak, amit otthonról hozott, amit tőlünk kapott. A fogyasztási szokásai ökológiai lábnyomot hagynak, a magatartása, a másokhoz való viszonyulása, a kommunikációja az emberi kapcsolataira nyomják rá a bélyeget. Ha már így is úgy is nyomot hagy a környezetében, akkor lehetne ez példaértékű és követendő is.

Közösségi szerepvállalás. Óvoda, iskola, játszótér, teljesen mindegy. Mindenhol található egy közösség. És remek mulatság benne lenni, formálni, alakítani. A nem SZMK-s szülők is tevékenyen részt vehetnek a közösségi életben. Ez egyrészt segíti a szülőket, mert felmerülhetnek problémák, amelyet könnyebb közös erővel megoldani, másrészt a gyermekeinket is szocializálják, fejlődik bennük a csapatmentalitás, az együttműködésre való hajlam. Ráadásként emlékezetes közösségi élményt is nyújtanak. Biztosan nem mi vagyunk az egyetlenek, akik bárhova cseppentünk a gyermekünkkel, mindenhol találtunk olyan társaságot, akik együttesen szerettek volna tenni valamit a közegükért.

Tanulhatunk a szeretetről. Meg az elfogadásról. Ezekben általában jócskán le vagyunk maradva a tananyagban. Nehéz úgy szeretni, hogy azt minden időben érezze a gyermekünk. Ő még ösztönösen kimutatja a szeretetét, megölel, hozzánk bújik. Mi tudatosabbak vagyunk ebben. És lehet elvárásokhoz kötjük. Mondjuk egy piros pont, egy jó érdemjegy, egy kiváló eredmény, megolajozza a szeretetünket. Megtanítani szeretni annyit jelent, hogy gyakoroljuk irányába a feltétel nélküli szeretetet. A gyermekünk is és mi is jobban szeretők leszünk tőle.

Ha gyerekről van szó, egy esélyünk van. Nem az a dolgunk, hogy rávetítsük a saját hiányosságainkat és mintegy bölcs hibajavító orvosoljuk őket. Nem is őt kell hibátlanná tenni. Sokkal inkább ki kell használni, hogy a gyerek jó táptalaj. Amit időben elültetünk benne, az kifejlődhet. Amit nem, az nem. Ha nem tanítjuk meg fogat mosni, évtizedekkel később sajnálkozhatunk, hogy törzsvendég a fogászaton. Lehetünk tanárok, útikalauzok, túravezetők, bárhogy tekinthetünk magunkra. De leginkább élvezhetjük a közös utazás élményét. Mindketten a saját utunkon haladunk, mégis együtt utazunk. Kivételes kaland ez, nem érdemes elszalasztani. Ahogy Fabrizio Sparta megfogalmazta: "Az élet igazi célja egy új élet teremtése, és függetlenül attól, hogy jót vagy rosszat tartogat a sors, látni akarjuk felnőni szerelmünk gyümölcsét"

Ha tetszett ez a bejegyzés, add át magad a szülőség élményének.
Fotó: cottonbro, Pexels