A könnyű út csábítása

Mi történik, ha mindig a könnyebb utat választjuk?

"Nekem azt tanították, hogy a haladás útja se nem gyors, se nem könnyű." (Marie Curie)

Úgy vagyunk összerakva, hogy a kisebb ellenállás irányába haladjunk. Az elérhető kényelem, az egyszerűség és az azonnali jutalom sokkal vonzóbb, mint az erőfeszítés és a küzdelem. Ám folyton a könnyebb utat választva sok mindent elveszítünk, sok mindenből kimaradunk. Nézzünk, mi történik, ha rendszeresen így viselkedünk.

Fásulttá válunk. Jó csalamádéhoz hasonlóan besavanyodunk. Egy jó savanyúságnak helye van az ebédlő asztalnál a főfogás mellett, az életünket azonban nem teszi ízletesebbé. Kiégett, magába forduló figuraként kerüljük az embereket és az egyhangú változatlanság leplével takarózunk. Ez a vegetatív életmód egyfajta modern zombi képét mutatja, aki agyat ugyan nem eszik, de a sajátját már felemésztette.

Negatív a hozzáállásunk. Az enerváltság rányomja a bélyegét a látásmódunkra is. Mindennel kapcsolatban negatívumok jutnak eszünkbe. A téma mindegy, biztosan hozzá tudunk fűzni valamilyen pesszimista véleményt. Ezek a legritkább esetben alapulnak valós tényeken, sokkal inkább egy berögzött gondolkodási sémát fejeznek ki. Egy sémát, amely egy lehúzó negatív spirálba torkollik.

Nem ismerjük fel a lehetőségeket. Egy ideig csak elhessegetjük az alternatívákat, amelyek megtalálnak, később már észre sem vesszük őket. Oly mértékben immunissá válunk, hogy a helyzetünket kilátástalannak ítéljük. Mintha nem lenne lehetőségünk. Pedig külső szemlélőként nézve van, de a mi szemünkben nincs. És mindez önbeteljesítő jóslatként idővel valóra is válik.

Kifogásokat gyártunk. A tettek mezeje helyett ürügyeket fabrikálunk. Ezért sem élünk a lehetőségekkel, mert a legtöbb munkás, fárasztó, nem is igazán nekünk való, jobb, ha nem erőltetjük. Könnyebb megmondani miért nem, mint rábólintani és felvállalni. A kifogás könnyedén veszi le azt a terhet rólunk, amelyet meg sem próbálunk felemelni.

Nem hozunk döntést. Sok erőfeszítéssel jár dönteni, ezért ebbe inkább nem feccölünk. A ráérünk arra mentalitást addig húzzuk, amíg mások határoznak a fejünk felett. Akkor aztán megnyugtatjuk magunkat, hogy nem is a mi kompetenciánk volt a kérdés. Jól tudjuk, minden döntési helyzet lecseng egyszer, csak ki kell várni. Megnyugtató az is, hogy nem kellett törni magunkat a választáshoz.

A sor végére kerülünk. Mivel nem kezdeményezünk, nincsenek önálló vállalásaink, nem is kerülünk képbe. Előléptetés, vagy új izgalmas kihívás, vagy egy közös projekt indítás, esetleg segítség kérés, mindegy. Nem fogunk az emberek eszébe jutni, mert biodíszlet vagyunk a közösségi palettán. Azonban egy olyan sorban állunk, ahol mindig állni fog valaki előttünk és sosem kerülünk sorra.

Kapcsolatokat vesztünk. Nem törődünk az emberekkel. Például nem dolgozunk a párkapcsolatunkon. Eredendőnek vesszük, hogy annak jól kell működnie és kész. Megszerettük egymást és ez innentől már örökké így lesz. Aztán meglepődünk, amikor egyre hűvösebbé válik a viszony, és a nyarat felváltja az ősz, majd a tél. Rosszabb esetben ekkor sem látjuk be, hogy valamit tennünk kell, hanem a másikra mutogatunk.

Hárítjuk a felelősséget. És hajlunk mások hibáztatására, mint az említett párkapcsolati példában is. Lepattintjuk a felelősséget, elbújunk, nem jelenünk meg, másokra bízzuk a piszkos munkát. Mint a főnök, aki a jó dolgokkal mindig kiáll a kollégák elé, de ha valakit meneszteni kell, azt a feladatot delegálja egy vezetőjének. A nevünkhöz ne kötődjön semmilyen árnyoldal, népszerűtlen intézkedés.

Nem haladunk. Talán nem úgy tűnik, de egy helyben állunk. Forgunk a tengelyünk körül, ezért olyan, mintha haladnánk, ám nem megyünk sehova. Ez a forgás biztonságos tevékenységnek hat éppen a maradisága és állandósága végett. Megnyilvánulni abban fog, hogy nem érünk el célokat, talán nincsenek is céljaink, rosszak az eredményeink, nem teljesítünk, pocsék a közérzetünk.

A felsorolt néhány jel következménye, hogy megcsappan a hitelességünk, csökken irántunk a bizalom, gyenge a produktivitásunk, megrekedünk a fejlődésben és silányok a kapcsolataink. Nem használjuk ki azokat a képességeket, amelyek bennünk vannak. Mindezek mellett nem is érezzük jól magunkat a bőrünkben. A könnyebb utat választók lemaradnak arról, amikor az ember megérzi, hogy letett valamit az asztalra, a tetteinek fontos és értékes foganatja van, és megtapasztalhatják ennek a felemelő érzését. Amint az Csernus Imre mondta: "A könnyebb utat mindig könnyebb választani, ezt hívják menekülésnek, de van egy rossz hírem: a könnyebb úton soha nem lehet olyan sikerélményeket szerezni, amelyek önbizalmat adnak."

Kívánok sok nehezebb utat és sok győzelmet ezen utazásokon. Ha pedig tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is.
Fotó: Lorri Lang, Pixabay