A karácsonyi csoda

Nem az ajándékokon vagy a tökéletes ünnepi menün múlik a varázslat

"Nem vagyunk az ajándékozás szokása ellen, ha a vásárolt vagy készített ajándék valóban kifejezi azt a szeretetet, amit egymásnak átnyújtani szeretnénk, és nem az egész év során elspórolt szeretet helyett adjuk." (Simon András)

Mindig ugyanaz a nóta. Dúródás a kasszáknál, dudálás a dugóban, összegubancolódott égősor, csupa gyanta minden, halászlé, töltött káposzta, bejgli, mennyből az angyal, megint zokni, reszkessetek betörők. A karácsony ledarálva. Ennyi? Csak ennyi? De hol marad a várva várt csoda?

Vállalati varázs. Karácsonyi céges vacsora. Kaja, pia, buli, minden, ami belefér a büdzsébe. (És leírható az adóból.) Meg a főnök elmaradhatatlan ünnepi beszéde. Amiben elmondja, hogy mi itt egy nagy család vagyunk. Év közben meg hajtja, űzi, csépeli az alkalmazottakat. Kíváncsi lennék otthon az igazi családjával is így bánik-e. Lehet, csak engem irritál ez a képmutatás, de sok helyen látni, hogy a meghitt ünnepi hangulat farvizén próbálnak emberséget csempészni oda, ahol ennek alapjaiban nyoma sincs. Az érzékenységre apellálnak, hogy ebben az időszakban az emberek elnézőbbek, megbocsátóbbak. De inkább belefáradtak az egész évi robotba, az év végi gürizésbe, és várják azt a pár nap megváltást. (Nem a megváltót!) Lemondó legyintéssel nyugtázzák a főnök szavait, végre mindjárt vége az évnek. Pedig az ünnep varázsa valóban az emberekben keresendő, nem az üres szavakban.

Ajándéközön helyett (mellett) értékek. Az egyre drágább ajándékok sem teremtenek emelkedett ünnepi hangulatot. Persze, ha megtehetjük és megvehetjük az nagyszerű. (Bár ez a tanulságos cikk ennek a káros hatásairól mesél.) De az ünnep mélységét nem a csomagolópapírok alatt találjuk meg, hanem két lerágott csontként hurcibált dologban, magunkban és a szeretetben. Ez már a könyökünkön jön ki, a felszínes és folytonos emlegetésük miatt. De gondoljunk bele jobban. Vegyük az embert, aki az év nagy részében rohangál, mint pók a falon, hajtja a teljesítménykényszer, és még a nyaralást is a to-do listájára (magyarosabban a tennivalók listájára) írja fel, majd húzza le onnan, miután jól végezte a dolgát, (azaz kipihente magát). Ez az ember hol találja meg önmagát és a szeretetet? Az állandó eredménycentrikusságban biztos nem. A rohangálásban, a stresszben biztos nem. És a közösségi médiában sem. Az értékeink megvannak csak a mindennapi taposómalomban könnyen elfeledkezünk róluk. Ezért kell magunkba néznünk. És ehhez szeretetre van szükségünk. Ha gyarlók vagyunk is, ha hibázunk is, szeressük magunkat! Ezzel kezdődik. Nem a tökéletességgel. Az csak a látszat, amit a külvilág sugall. De abban a külvilágban sem tökéletes senki és semmi. Ne dőljünk be neki!

Belső rejtett kincsek. Honnan tudhatjuk, hogy rendelkezünk belső értékekkel? Ez egyszerű. Gondoljunk olyasvalakire, aki nagy krízisen ment keresztül. Súlyos betegség, halálközeli élmény, létbiztonság elvesztése. Aki szembenézett kemény kihívásokkal, annak ezt követően gyakran megváltozik az értékrendje. A lényeges dolgokat kezdi értékelni. Ez nem a legújabb iPhone megvásárlása vagy az ezredik sorozat ledarálása esetleg egy következő előléptetés. Emberi léptékkel kezdenek gondolkodni, látni és cselekedni. Miért kéne megvárnunk egy tragédiát, hogy jobban figyeljünk magunkra? A nehézségekben megedződöttek sem tanultak semmi újat. Inkább felfedeztek önmagukban rég elfeledett igényeket. Felszabadultak azok az érzések és elgondolások, amelyek a hétköznapi őrületben a háttérbe szorultak. Mindig is tudtuk, hogy bennünk vannak. Most is ott van mindenkiben. De a napi sürgős feladatok elvonják róluk a figyelmünket. Kinek ne jutott volna eszébe, hogy sűrűbben fel kéne hívni a szüleit vagy egy rég nem látott barátját? Kinek tornyosulnak a szekrényén az olvasatlan könyvek? Ki gondolt már rá, hogy el kellene kezdenie sportolni valamit? Esetleg megtervezni a következő évét? Ezek megfordulnak a fejünkben. Aztán azt mondjuk, majd holnap. Holnap meg azt, hogy majd holnap. Mindig van egy holnap. (Míg egyszer nem lesz több belőle.) Ne ekézzük magunkat emiatt. A legtöbben így vagyunk ezzel. Csak néhányunknak, néhányszor rövidebb, hosszabb ideig sikerül fókuszálnunk és kitartanunk a célkitűzésünk mellett. Aztán mi is újra visszasüllyedünk a holnapozásba.

Hozzuk a felszínre! Ha megtaláltuk a szeretetet önmagunk iránt, akkor nézzük meg mi jut belőle másoknak! Mondjuk év közben. Kimutatjuk az érzéseinket a családtagjaink felé? Beszélünk róla? Odaadjuk a szeretetünket? Banálisnak tűnik, de jöjjön ismét egy elgondolkodtató példa. Mit szeretne a gyermekünk karácsonyra? Biztos rákérdezünk, hogy beszerezhessük. Akár a drága ajándékot, ajándékokat is megvesszük. Egyes szülők igazán elkényeztetik a csemetét ilyen téren. A gyerek meg pár hét után bevágja a sarokba a játékot. Vannak, akik ezzel kompenzálnak, mert nincs elég idejük foglalkozni a gyerekkel. A szeretet kimutatása erőfeszítést igényel. Ha csak letudjuk egy költséges és mutatós meglepetéssel, akkor valójában olcsón akarjuk megúszni. Mert rendszeresen időt tölteni a gyermekkel több szervezést, energiát, önfeláldozást követel, mint vásárolni valamit. A kérdéskör marad: kimutatjuk a szeretetünket és ha igen, miként tesszük ezt? Eszünkbe jut olykor megmondani a párunknak, hogy szeretjük? Meglepjük néha valamivel? Egyszer egy ismerősünk karácsonykor az utolsó pillanatban vett egy doboz bonbont a feleségének, majd megkérte a családtagokat, hogy csomagolják már be helyette. Ha máshova nem, legalább a csomagolásba beletehette volna a szívét-lelkét. Mondanom sem kell, azóta már nincsenek együtt. A legkisebb apróság is jelképezheti a szeretetünket, ha jelentőséget tulajdonítunk neki, ha megadjuk a módját az átadásának, ha mi magunk szeretettel készítjük vagy készítjük elő a meglepetést. A tárgyi dolgok pótolhatók, megvehetők, de a közösen átélt élmények nem. Amit együtt megélünk, az életünk utolsó percéig velünk lesz. Az igazán a miénk.

Ezért múlik rajtunk az ünnep csodája. Belőlünk indulva válhat közösségi élménnyé. Abból, amit magunkból adunk, a kézzelfogható ajándékok mellé. Mert a legnagyobb csoda maga az ember és azok a kapcsolatok, amelyeket igényesen ápol. A csodára nem kell várnunk, nem valahol másutt kell keresnünk, elég magunkba nézni és felfedezni rég elfeledett érzéseket, vágyakat. Elég gondoskodni róla, hogy az ünnepi evés-ivás, vendégeskedés közben is jusson idő magunkra és a legközelebbi szeretteinkre. Beszélgetések, séták, játékok, bármilyen közös időtöltés formájában. Mert a törődés a szeretet legnyilvánvalóbb, ezáltal a legérthetőbb és befogadhatóbb formája. Adják ennek az ünnepnek a csodáját a felszínre hozott és másokkal megosztott belső értékeink. Amint azt Csitáry-Hock Tamás mondta: "A karácsony nem csak egy nap, nem lehet csak egy nap, nem múlik a huszonnegyedik óra leteltével. Mert a karácsony egy érzés. A szeretet érzése."

Köszönöm, hogy idén is vélem tartottál. Bízom benne, nem volt haszontalan időtöltés a cikkek olvasgatása. Jövőre találkozunk ugyanitt. Addig pedig családias, meghitt és szeretetteljes karácsonyi ünnepeket kívánok!

Fotó: senivpetro, freepik