A hazugság üzenete

6 ok, amiért nem mondunk igazat

A napokban esett meg velem a következő sztori. Felhívott egy ifjú hölgy egy nívós befektető cégtől, hogy egy kollégájuk jegyzetében szerepel a nevem, mint akit mostanában esedékes felhívni. Mivel a kolléga átment egy másik divízióhoz a vállalatuknál, így most az ő és a vezetője feladata velem felvenni a kapcsolatot. Mondtam, ismerem a kollégát, egy nagyszerű ember, többször is beszélgettünk és egyfajta távoli, baráti viszonyt ápolunk egymással, de emlékeim szerint nem volt megbeszélve konkrétum szakmai témájú konzultáció végett. Ettől függetlenül, a hivatkozás alapja pozitív volt, így leültünk egy kedélyes személyes beszélgetésre, amely végén abban maradtunk, megfontolom érdemes-e tovább lépnünk. Pár nappal később azonban elértem telefonon a fiatalembert, akivel korábban társalogtunk, és mikor gratuláltam volna neki az előléptetéséhez, akkor csak hallgatott mélyen. Elmondta, nincs már a cégnél, otthagyta őket, teljesen más irányba kezdett mozgolódni. Elég furán éreztem magam, ezért felhívtam a hölgyet, hogy tisztázzam a helyzetet. Mint kiderült, cégüknél ez a protokoll, ezt kell mondaniuk. Én viszont úgy vélem, ha egy cég elvárja, hogy rábízzam a pénzügyeimet, és "alap" dolgokban mellébeszél, akkor bármi másban is ferdíthet. Ezért nem mondhattam mást, minthogy részemről ez a viselkedés kizáró oka bármilyen további együttműködésnek.

Érdekes magyarázat, hogy azért ez az irányelv, mert nincs jó üzenete egy kiugrott munkatársnak. Kérdezem, vajon a hazugságnak jó üzenete van? Megéri hazudni? Megéri kockáztatni a hitelességünket? Egyáltalán miért beszélünk mellé? Íme néhány indok miért tesszük.

Kényelem. A leírt konkrét esetben, fel sem merült az illetékesekben a helyzet rendezése. Azt még értem, ha a telefonos megkeresésnél nem bonyolódunk ebbe bele, de személyesen lett volna lehetőség a tisztázásra. Néhány egyszerű mondattal rövidre zárható egy ilyen ügy. Ez csak azon múlik, hogyan kommunikálom a szituációt. Őszintén, felépítőn, tényszerűen. Azonban kényelmetlen magyarázkodni. Főként, mert nem lehet megjósolni, hogyan fogadja majd a másik az indoklást. Ezt a kényelmetlenséget pedig inkább nem vállaljuk fel. Ha nincs probléma, nincs magyarázkodás, nincs súrlódás, könnyebb az életünk. Legalábbis látszatra.

Nem vállaljuk fel a konfliktus helyzetet. Az ember alapból mindig a kevesebb ellenállás felé húz. Bármiről legyen is szó. A konfliktus pedig ijesztő fogalom, mert magában hordozza az egyének közti nézeteltérést. Egy szembenállás során pedig megsérülhetünk. Csorbulhat a tekintélyünk, a jó hírünk, a szakértelmünk. Ha nem tudjuk jól kezelni a konfliktust, ez az énképünk rovására mehet, és ez igazán kényelmetlen.

A megfelelő kommunikációs képességek hiánya. Ez áll az előző indíték hátterében is. Az életben nagyon sok múlik a kommunikációnk színvonalán. Ha ezt megfelelő szintre emeljük, akkor sok dolgot el tudunk érni. Gyakran a megfelelő kérdések, időnként a megfelelő mondatok hozzák meg a kívánt eredményt. Ha már konkrét példánk is van, valami hasonlóval lehetett volna nyitni a szóváltást; "Szeretnénk az esetleges félreértések elkerülése végett, az elején megemlíteni, hogy a munkatársunk, akire hivatkoztunk, akivel Ön, ahogy mondta, egészen baráti viszonyba került, időközben úgy találta, más területeken is kipróbálná magát. Ezért sajnálatunkra, távozott a cégünktől. Annak viszont örülünk, hogy nagyszerű kapcsolatokat ápolt, ahogy Önnel is. Bízunk benne, akárcsak vele, velünk is megtalálja majd a közös hangot..." Mennyivel másabb ez a felütés.

Az emberek kedvesek akarnak lenni. Igazából senkit sem akarunk megbántani. Nem feltétlen csak miattuk, talán sokkal inkább magunk miatt. Szeretünk jó színben feltűnni, szeretjük, ha szeretnek minket, ha jó véleménnyel vannak rólunk. Mi sem egyszerűbb, mint megtartani ezt a képet azzal, hogy udvariasak vagyunk, és nem mondunk igazat. A lódítás sarkalatos része, hogy időigényes. Piszok sok energiát emészthet fel értelmes kifogásokat kitalálni. Az igazsággal rengeteg időt takaríthatunk meg magunknak, ha vállaljuk a véleményünket. De nem vállaljuk, mert...

Nem akarjuk felvállalni magunkat. Ez egy érdekes pont. Egyfelől nyitott könyvként dokumentáljuk az életünket az interneten. Ahogy a modern mondás szól: "Ami nincs a Facebook-on, az meg sem történt.". Másfelől félünk, ha kiadjuk magunkat, akkor mások visszaélhetnek ezzel. Ez nem alaptalan veszélyérzet. Felgyorsult világban élünk, ahol időnként elvárják tőlünk, hozzunk gyors döntéseket, futó ismeretségeknek szavazzunk bizalmat, és bizony megesik, hogy ezek csalódást okoznak. Néhány csalódáson túl, már gyanakvóbbak vagyunk, és ha úgy látjuk jónak, inkább mellőzzük az teljes őszinteséget.

Önös érdekből. Ez a legkézenfekvőbb. A haszonszerzés. A saját malmunkra hajtani a vizet. Egyben ez a legmunkásabb is. Manipulatív céllal, rendszeresen hazudni, kemény meló, hisz fejben kell tartani kinek, mit mondtunk. És bukás esetén, nagyot bukunk, mert kapcsolatot vesztünk. Az elvesztett kapcsolatok helyébe pedig macerás mindig újabbakat léptetni. Ez egy soha véget nem érő spirállá válhat. Egyik hazugság szüli a másikat, nehéz belőle kiutat találni, nem elveszni az útvesztőben.

Összefoglalva, míg a megvezetés mérgezi az emberi viszonyainkat, addig az igazmondás megtérül. Őszintének lenni egyszerű, de nem könnyű. Ellenben megéri, mert a hitelességünket építi. Ez mind üzleti, munkahelyi, mind a privát szférában hosszútávú erős kapcsolatokat eredményez. És ezekre, mint jó alapokra, lehet építeni egy sikeres életet. Tartsuk észben George Bernard Shaw szavait; "A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő sem tud hinni senkinek".

Nem kell mellébeszélni, ha nem tetszett ez a poszt, akkor nem érdemes csatlakoznod az oldal követőihez.