A FOMO jelenség

Aggódunk, hogy kimaradunk, pedig ebből jobb is kimaradni

"Mindenről az jut csak eszembe, hogy létezik valami jobb, valami, amiről lemaradtam. Miért is nem lehetünk inkább tudatlanok? Miért nem élhetünk és halhatunk úgy, hogy nem vagyunk annak tudatában, mennyire torz és lehetetlen élet ez?" (Ray Douglas Bradbury)

"Fear of Missing Out", azaz félelem, hogy le vagy kimaradunk valamiből. Ez a FOMO, amely sokunk életét ismeretlenül is megkeseríti. Ha nem is teljesen új keletű az érzés, a digitális platformok jól ráerősítenek. Mit is takar ez pontosan, és mit tehetünk mentális egészségünk megóvása érdekében?

A felgyorsult idő. Feltűnt, hogy mostanság csak úgy röpülnek az évek. Valahogy fiatalabb koromban, mintha ez nem így lett volna. Akkor még le tudtam ülni egy fotelbe, mondjuk a téli időszakban, és hosszasan olvasgattam. Néha kinézetem az ablakon és megbámultam az utcai lámpa fényében a szél ringatta fákat. Kapkodásnak, feszültségnek nyoma sem volt. Hol van most ez a nyugalom? Nem valószínű, hogy az idő halad gyorsabban. Mi viszont felgyorsultunk. Vagy inkább olyan sok impulzus ér minket, hogy nem győzzük figyelemmel. Annak idején az olvasásomat nem sok elterelő tényező szabotálta. Ma ugyanakkor olvasás közben is karnyújtásnyira van a mobilom, vagy egy távirányító megszámlálhatatlan csatornával, streaming lehetőséggel. Éppen elég zavaró, ha el van ültetve a fejemben a gondolat, hogy bármi mást is csinálhatnék. A hirtelen megszólaló telefon pedig ténylegesen kizökkent. Elég egy csippantás, egy remegés, hogy üzenet érkezett és oda a békesség. Nem az idő múlása változott, hanem számunkra elérhető sokkal több minden. A túlkínálat zsúfoltságot, egyben folyamatos terhelést jelent. Látjuk, halljuk, tudjuk, gondoljuk, hogy mindig történik valami. Ez lehet valami fontos, érdekes, izgalmas. És mi nem vagyunk ott.

Pörög az élet. Elkezdjük görgetni a közösségi oldalakat és azt látjuk, hogy mindenki boldog, mosolyog, nagyszerűen érzi magát, menő dolgokat csinál, mi meg itt heverünk a kanapén vagy a melóhelyünk ebédlőjében. Azonnal kedvet kapunk az utazáshoz, a sárkányrepüléshez, a szörfözéshez, a thai boxhoz, a két agyféltekés rajzoláshoz, a fesztiválozáshoz és minden földi jóhoz. A látottak kicsapják az ingerküszöbünk biztosítékát. Keletkezik bennünk egy űr, egy mély érzés, hogy nem vagyunk részesei ezeknek az élményeknek. Nem vagyunk tagjai az adott közösségnek. A valahova tartozás igénye ősi időkből eredeztethető. Akkor a közösségből való kitaszítottság szinte a halállal volt egyenértékű. Az egyénnek kevés esélye volt a túlélésre egyedül. Tartoznia kellett valahova és ez a szükséglet a mai napig meghatározó számunkra.

Felületes helyzetfelismerés. Azt azért ne felejtsük el, hogy számtalan megosztás csak a külvilágnak szól. Látszat jólét, mesterséges örömködés, beállított flancolás, kizárólag a mások előtti felvágás céljával. Talán az illető élete is tele van kihívásokkal és csak a szebbik felét tárja a világ elé. Talán neki sem sokkal jobb a helyzete, vagy épp ugyanolyan unalmasak a hétköznapjai, mint nekünk, ezért filterek mögé rejtőzik. Nem minden arany, ami fénylik. A szomszéd fűje lehet zöldebb, ám közelebbről megnézve derül ki, hogy azért mert műfű. Jellemzően felületesebbé vált a megítélésünk. Gyorsan és nem alaposan vonjuk le a következtetéseket. Az olvasásnál maradva, nézzük meg, hogyan olvasunk manapság. Ritkán merülünk bele hosszabb cikkekbe. Leginkább a főcímeket futjuk át, bele-bele kapunk szövegekbe és ha nem találjuk elég izgalmasnak tovább görgetünk, bezárjuk az oldalt, átlépünk egy másikra. Mindezt másodpercek leforgása alatt. Ugyanezt tesszük képekkel, videókkal. Az agyunk ennek megfelelően dolgozza fel az adatokat is. Töredék információk alapján villámgyorsan dönt. Az elgyengült a koncentrációs képességünk nehezebbé teszi, hogy belefeledkezzünk egy könyvbe, és felszínessé teszi a véleményformálásunkat.

Nem vagyunk tehetetlenek! Andrew Przybylski brit pszichológus, a FOMO egyik első kutatója szerint, a megoldás egyszerű, ám megvalósítása nehéz. Félredobhatjuk az okostelefont és vele az egész közösségi médiázást, akár törölhetjük is magunkat a felületekről, de vélhetően úgysem tesszük le egy életre. A tudatosabb digitális média használat realistább szemlélődéssel párosítva segíthet okosabban átlátni a helyzetünket. Ehhez hozzájöhet önmagunk minél aprólékosabb megismerése. Ha tudjuk, mit szeretünk, mi érdekel, szilárd értékrendünk van, akkor nem dőlünk be fűnek, fának, a mások által megosztott élményeknek. (Megjegyzem, az általunk kiposztoltak hasonló hatást érhetnek el azoknál, akik találkoznak vele.) Ha tisztában vagyunk magunkkal, lelkesítő az életünk, megtaláltuk és priorizáljuk, azokat a teendőket, cselekedeteket, társaságokat, ahol helyünk van, ahol befogadnak, számítanak ránk és jól is érezzük magunkat, akkor nem érzékeljük a kimaradok valamiből érzelmi effektust.

És mi van, ha kimaradunk valamiből? Semmi. Ha nem tudunk róla, nem fáj. A közösségi médiumok elintézik, hogy tudjunk róla és fájjon. De kit érdekel? Kimaradunk, és kész. Egy rakás másik élményből meg nem maradunk ki. Ez az élet rendje. Sok mindenből kimaradunk, mert egy időben, egyszerre csak egy helyen lehetünk. De ha azon kesergünk, ami nincs, akkor nem figyelünk arra, ami van. Akkor nem értékeljük a szépséget, a jóságot, a gazdagságot. Nem éljük meg a kapcsolatainkban, a pillanatokban rejlő örömet. Így aztán még abból is kimaradunk, amiből elvileg nem. Fogadjuk el, hogy bizonyos élményekből kimaradunk, és élvezzük azokat teljes átéléssel, amelyekből nem. Julian Brass így int megfontolásra: "Sokan félnek attól, hogy kimaradnak valamiből, és igent mondanak akkor is, amikor valójában nemet szerettek volna. Talán ez segít, hogy jobban érezd magad, amikor úgy érzed, lemaradsz valamiről: a legtöbb dolog az életben nem csak egyszer történik meg. Lesznek más vidám események, remek koncertek, szülinapi partik, tanfolyamok, ügyfelek, akiket elkápráztathatsz, családi utazások és egyéb nagyszerű dolgok. Semmi okod feszültnek lenni miattuk. Az a helyzet, hogy bármilyen lehetőségre mondasz is most nemet, valószínűleg újra felbukkan majd."

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor csakis a saját életedből ne maradj ki!

Fotó: freepik