A felületesség hiányosságai

Valóban felszínesen éljük le az életünket?

"A világ ma nem törődik az igaz dolgokkal: az emberek ma vagy felületes kérdésekkel vannak elfoglalva, vagy kénytelenek elmerülni a lét legprimitívebb harcaiban." (Földi Mihály)

Az ünnepek alatt jutott eszembe, hogy annak idején mikor gyermek voltam minden sokkal nyugodtabb volt. Nem volt ennyi tv csatorna, sőt hétfőnként egyáltalán nem volt adás. Nem volt internet, okostelefon, nem függtünk folyamatosan a népszerűséget mutató like-októl. Volt időnk beszélgetni mindenféle zavaró tényező nélkül. Ebben az elmélkedésben van nosztalgia jócskán, akár egy retro buliban, de nem szeretnék kilyukadni a régen minden jobb volt általánosításhoz. Más volt, az tény, de minden időszaknak megvan az előnye és a hátránya. A kérdés inkább az, hol van ma egy-egy történés megélése. Vajon elég időt adunk-e magunknak rá?

Média mindenhol. Teljes szórakoztató központokat hordozunk magunknál. Zenét hallgatunk utazás közben, vagy filmeket nézünk. Igényeljük a zajt. Korábban háttérrádiózás volt, ma pedig háttér tv-zés. Állandó lárma vesz körül minket, és erre mi még rá is pakolunk. Az említett útközbeni zenehallgatásnak vagy filmnézésnek vajmi kevés köze van az élmény átszellemült élvezetéhez. Nagyüzemileg fogyasztjuk az audiovizuális termékeket. Nem akarunk lemaradni, nem hagyhatjuk ki a világ kedvenc sorozatait vagy leghallgatottabb számait. Régen zenét csak élőben, koncerten hallhatott az ember. Nagy szó volt, amikor ezt hazavihette egy bakeliten, és bármikor otthon is feltehette. Ma tömegesen zabáljuk a kultúra bizonyos elemeit, de sokszor nem adjuk meg annak a módját, lehetőségét, hogy ténylegesen bele is éljük magunkat.

A munkában sincs megállás. Észrevétlenül siklunk át mindenen, akár egy jó síelő. Hozzászoktunk a zajhoz, és amikor megtehetnénk, akkor sem maradunk csöndben. Ezt a szokásunkat az ügyeink intézésében, a munka terén is átvettük. Folyton rohanunk egyik helyről a másikra. Napi rutinokat követünk megállás nélkül. Annyira beosztjuk az időnket, hogy ha megtorpanásra kényszerülünk, mondjuk lerobban az autónk, akkor teljesen meg vagyunk lőve. A teljesítményre gondolunk és nem a minőségre. Ez a munkánkban is visszaüthet, mert a fejlődéshez vagy az új ötletek megalkotásához nem elég a feszített tempó, ezekhez nyugodt időszakokra, valódi gondolkozásra van szükség. Hol van a mi elmélkedő sarkunk és a ráfordított idő a naptárunkban?

A tudásunk is felületes. Félinformációk és hallomások alapján címkézzük fel a környezetünket. Valójában a látókörünk jóval szélesebb, mint őseinknek. Azonban, hogy ebből mit fogadunk be az már kérdéses. Hiába meríthetünk nagyobb fazékból, ha a tányérunk ugyanakkora. És csak azért, mert hallottunk valamiről, korántsem biztos, hogy ismerjük is. A tudás megszerzése ma is elkötelezett munka és tetemes időbefektetés. A valódi szakértők tisztában vannak ezzel és nem akarnak spórolni. Tudják, egy életen át mindig van mit tanulni.

Párkapcsolati sekélyesség. Kapcsolatban élünk, de nem kapcsolódunk. Kapkodva beszéljük meg a legszükségesebb dolgokat, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy távol kerültünk egymástól. Nem a szoba két sarkában állunk, hanem szinte két különböző városban. Kimarad az intimitás, amely idő és figyelem igényes tevékenység. Nem dunsztolható a régi idők udvarlásának emléke, ismételten bele kell vetni magunkat a romantikába, ha meg szeretnénk őrizni a kapcsolat erejét, szenvedélyét és egységgé szeretnénk kovácsolni a kettősünket. A beszélgetéseknek többről kell szólnia, mintsem olyan kézenfekvő kérdések megválaszolásáról, hogy "befizetted-e a számlát" vagy "holnap elviszed a gyereket az uszodába". Lassítsunk és teremtsünk alkalmat meghitt programokra, társalgásra. A viszonyunk feltöltésével magunkat is regeneráljuk.

Nagyon laza kötelékek. Egyéb kapcsolataink jó részét is hasonló vehemenciával kezeljük. Letudjuk a kötelező körökkel. Egy gyors telefon a kocsiból, egy-két üzi az ebédszünetben és máris ápoltuk, akit lehet. Ez nem túl sok, de a mai viszonyokban ez tipikus. Miért hagyjuk az utolsó pillanatra a baráti, családi ismeretségünkkel való törődést. Talán, mert úgy véljük, jó ideje itt vannak mellettünk, jó ideig itt is lesznek, nekünk meg épp van fontosabb teendőnk is. Aztán felbukkan egy krízis, mondjuk egy komolyabb betegség, és hirtelen meglegyint annak a szele, hogy valakit nem látunk többé. Nem muszáj megvárnunk ezt a kényelmetlen érzést. Enélkül is összehozhatunk időnként személyes és bensőséges találkozásokat.

Lassabban. Van egy izgalmas kezdeményezés, amely segíthet lelassulni. 1986-ban indította útjára egy olasz gasztroblogger a slow mozgalmat. Eleinte az étkezésre koncentrálva, mára életmód szinten kialakított filozófiával. Világszerte rengeteg követővel és szószólóval büszkélkedhet a mozgalom. Segítségünkre lehet nyugalmat találni a szorgos hétköznapokban és újra beengedni az életünkbe a fontos dolgokat. Az élet gyorsan elrohan. Ha mi is csak rohanunk vele és nem adjuk át magunkat pillanatoknak, szépségeknek, örömöknek, értékeknek, akkor úgy szaladunk keresztül rajta, mint egy sprinter, és csupán elmosódott képek maradnak meg bennünk, megélt, mély élmények helyett. David Baron mondta: "Egy élmény időtartama nem egyenlő a hatásával. Egyetlen hétvége, egyetlen beszélgetés, sőt egyetlen pillantás mindent megváltoztathat. Becsüld meg azokat a pillanatokat, melyekben mély kapcsolatot tudsz teremteni más emberekkel vagy a természettel, és tartsd ezeket a prioritási listád élén! Én történetesen napfogyatkozásokat keresek szerte a világban. Te talán valami mást keresel benne. De ezek az élmények nem pusztán arról a pár percről szólnak, amíg tartanak, hanem azokról az utána következő évekről, amelyeket megváltoztatnak."

Ha tetszett ez a poszt, akkor vegyél vissza egy kicsit a sebességből, és tölt több időt a lényeges dolgaiddal. És látogass vissza legközelebb is egy kis olvasnivalóért.
Fotó: William Daigneau, Unsplash